Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (32)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Kóka Rozália: Egy asszon, két asszon. Bukovinai székely és moldvai csángó népi szerelmes történetek és mesék
(Timp Kiadó, Üllő, 2011, Gondozta: Solymossy Zsuzsanna, Illusztrálta: Péter László.)
Egykori Csíki TV-s munkatársammal, az állandóan változó videós szakma minden csínját-bínját jól ismerő Csíki Zsolttal, a szervezők felkérésére, hosszú esztendőkön át mi forgattuk a csíksomlyói Ezer Székely Leány Napja hivatalos filmes krónikáját. Voltaképpen mindig két filmet készítettünk: az egyik az esemény részletes nyomonkövetése, az élő felvételek rögzítése, a másik pedig nagyjából egy órás dokumentumfilm, amelyet majd sugározhatnak a televíziók. Zsolt minden esztendő júliusának első szombatján több operatőrt irányít. A székely leányok és legények Csíkszeredába érkezésétől, a városközponti megnyitó ünnepségektől egészen a több órás csíksomlyói műsor utolsó részletéig, minden szögből, még drónnal is készülnek felvételek. Jómagam közben kinézek érdekes résztvevőket, akikkel akár jómagam, akár segítőtársaim interjúkat készítenek és mindezekből, illetve narrációs szövegekből áll majd össze a film forgatókönyve. A rendezvénynek mindig vannak meghívottai, 2012-ben a Magyarországról érkező bukovinai székely utód, Kóka Rozália (1943) népművész mesélt-énekelt a színpadon és a népviseleteket bemutató sátorban fellépése után beszélgettem vele, ez alkalommal ajándékozta nekem a könyvét. Menetközben elmondtam neki, ne lepődjön meg, hogy nagyon sokat tudok a bukovinai székelyekről, mert kiadói felkérésre nemrég kellett írásbeli ajánlatot tennem egy olyan kézirat megjelentetésére, amely a korabeli járványokkal foglalkozott a térségben, megfelelő társadalmi háttérrel és rengeteg nevet felsorakoztatva, ezért sok forrásanyagot is olvastam hozzá. Dióhéjban: az 1764-es madéfalvi veszedelem után több mint tízezer székely menekült át Moldvába. Miután 1774-ben az osztrákok megszerzik Bukovinát, több népcsoportot telepítenek be, 1777 és 1786 között igy alapítanak öt falut a menekült székelyek. Ám amint számbelileg gyarapodnak, a megélhetést jelentő egykori földbirtokok felaprózódnak, egy évszázad leforgása alatt sokan máshol, leginkább Moldovában kell munkát keressenek. 1883-ban mintegy 3500 székely család települt át Belgrád közelébe, az ott folyó csatornázási munkálatokra, ők alapították Székelykevét és még két falut. 1910-ig a bukovinai székelyek, mintegy kétezren, áttelepítések révén Déva és Vajdahunyad körül is tanyát vertek, Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy a két színhely, 1905 körül pedig tömegesen vándoroltak ki Kanadába, hogy az ott megszerzett pénzzel majd földet vásároljanak Bukovinában. 1941-ben a magyar hadsereg bevonult Bácskába, a szerbek elmenekültek. Üresen hagyott házaikba több mint 13 000 székelyt és 1000 moldvai csángót telepített át a korabeli magyar kormányzat, felszámolva az egykori bukovinai szállásterületet. A háború végén, a szerbek visszatértével, megint menekülni kellett, ezúttal a Magyarországról kitelepített svábok házaiba, Tolna, Baranya és Bács–Kiskun-megye falvaiba. A kollektívizálás, azaz a téeszesítés megint alaposan megviselte a földszerető székelyeket, többen munkahelyeket keresve a nagyvárosok fele igyekeztek, így került Kóka Rozália családja többszáz más székellyel együtt a Budapesthez közeli Érdre. Úgy hallotta – mondta nekem – hogy Zsögödben is vannak Kókák. Sok hasonló nevű síremléket fotóztam le a temetőben és elküldtem neki, több könyve mellett hátha segít megírni egy újabbat. Vagy kiegészíteni a családfát. Számunkra pedig hadd maradjon a tanulság: a ki- és áttelepítések mindig a történelem legmegrázóbb fejezetei.
Kóka Rozália: Miből lett a pálinka?
Vót egyszer egy rosszféle asszon. Mindenki csak úgy hítta, hogy szépasszon, pedig nem es vót erőst szép. Künn lakott a faluvégin egy burdéban. Cifrán őtöződött, mikor ment az utcán, rengette a farát, úgy nyerített a férfiúknak, mint a rézkanca, mikor sárlik. Mit tudott, mit nem, de úgy elvette az embereknek az eszit, hogy vesztek meg érette. Mennyi ganyé, semmirevaló ember s legén vót a faluban, mind járt hezza. Még a rendes embereket es úgy el tudta bolondítani, hogy azok odahaza ütték meg az asszonyikot. Kicsalta a pénziket, otthonról ellopták a gabonát s hezza hordták. Ez még nem vót elegendő, rendes fejérnépeket es belévigyített ebbe a gamat életbe. Azt beszélték róla, hogy cimborált az ördögökvel es, tudott guruzsmálni es.
Hosszason folytatta a mesterségjit a szépasszon, de biza felette es csak eljárt az üdő. A félfarcsíkja lefittyent, megsántult. A pufája ráncos lett, akkara bibircsók lettek rajta, mint egy-egy magyaró. A fogai kihulltak, csúf lett erőst. Bizan nem kellett többet az embereknek. Na, most imán nem vót, aki pénzt hordjon neki, gabonát hordjon neki! Hát most mit csinyáljon?
Eszibe jutott egy nap, hogy elhíja az ördög komáját s megkéri, hogy segélje meg. Egy éjen el es jött komája. A vén bába megpanaszkodott neki:
– Nézze meg koma, melyen nagy bajban vagyok! Lerongyosodtam, az sincs, amit egyek! Az embereknek imá nem kellek. Lássa-e, én kendteknek mennyit dógoztam? Mennyi embert a pokolra jutattam? Most kend es segéljen meg valahogy ingemet!
– Ó, hát ez semmi! Igen szűvesen – mondotta az ördög. – Ne búsuljon komámasszon, én megtanyítom kendet valamire. Megtanyítom egy italnak a készítésére. Ez, míg a világ világ, örökké megsegéli kendet. Ebből kend meggazdagodik.
Az ördög egy nagy üstöt megtőtött vízvel. Az asszonnak az udvarán állott egy nagy eperfa, az a feteke eper imán érett, hullott le a fődre. A récék belaktak belőle, s mind megrészegedtek tőle, fénteregtek, döllögtek az udvaron. Az ördög felmarkolt egy marék epret s belevette a vízbe. A disznyó es ott hengergődzött a sárban. Az ördög egy marék sárt es hanyított a cseberbe. A kutya ott bankolt a láncon, az ördög egy tővel megszúrta a lábát, s a vérit belécseppentette a vízbe. Cseppentett még belé egy kicsi ördögvért es, tett belé nadragulyát s egy marék feteke borsot. Ezt mind jól esszekeverték, felfőzték s kész lett a pálinka. Mikor kihűlt, megszűrték, okás évegekbe tőtötték, s a vénasszon kénálgatni kezdte a népeknek:
– Igyanak csak egy szájval! Kóstolják csak meg, be jó! Az emberek megkóstolták, megrázkódtak, met egy kicsit csípte a gigájikot, ugye, bors vót benne, de azétt jól esett nekik, s megkedvelték. Ameddig csak kicsit ittak, nem vót semmi baj, de amikor többet ittak, megrészegültek, kezdtek fénteregni, mint a récék az epertől. Amelyik még többet iutt, az kezdett morogni, mint a kutya, met kutyavér es vót benne. Még másikok verekedni kezdtek, met ördögvér es vót benne. Vótak, akik a sárban hengergőztek, mint a disznyók, met a disznyók sarából es vót benne. Olyan es vót, aki egészen megbolondult, met nadragulya es vót benne.
Mikor kijózanodtak, kezdték esent kévánni a pálinkát. Még a lelkiket es odaadták vóna, csakhogy ihassanak abból a jó italból. A szépasszonnak erőst jól kezdett menni a bótja, meggazdagodott, nem kellett többet nélkülözzön. S ez így van mamáig es, aki pálinkát főz, az jól megél. Aki egyszer rejakapott az ördög főzetjire, annak imá ábelsz-kóbelesz, annak imá vége, soha többet nem tud megszabadulni tőle.
Pusztai Péter rajza