Még nincs az a nagymeleg, ami később, augusztusban lesz, a hajnalok még hűvösek. Megy az ember frissen műtve az utcán, a járdán, tegnap gyors zápor csiszolta fel az aszfaltot, a fák koronájában kitört a virágháború, minden lüktet, minden pattan szét a belső erőtől, mint süldő lányok mellén a kikeményített tavalyi blúz. Mintha folytatódna az éjszakai álom, az ember arasznyi magasságban a talaj fölött lebegve halad/repül. Görkorcsolyás csitrik, csivitelő görlök húznak el mellette, arcukon átszellemült mosoly.
Az ember – szobájának/számítógépének/kéziratpapírjának foglya – kiáll a járdaszigetre. A Nap felé fordul, hogy minél többet bepótoljon hátrányából arcának albedóját illetően. Erre/ettől persze azonnal jön a villamos (a villamos csak akkor nem jön, ha csupán rá koncentrálva várjuk; mihelyt valami egyebet is csinálni akarunk, jön). Az ember hatodfél évtizedének minden rugalmasságával felpattan rá/a villamosra, nem kimondottan úgy, mint egy nikkelbolha, de nem is úgy, mint egy agyagelefánt. Fent, mintha már várnák/várták volna, keringeni, rágógumit kérődzve orbitálni kezdenek körötte heherésző, kihívóan vagy ideges kacérsággal pillantgató lányok, elnagyoltan kisminkelve, testhezálló apró ruhadarabokban. (Mi lehet a neve annak a melltartó és blúz közötti provokációnak, ami látni engedi elöl a köldököt, hátul a féltekésedésnek nekiveselkedő, a nap leheletétől már megérintett, picinypihés hátat?) Körbeveszik az embert, álmatag/élveteg/huncutag flaszteroidák. Tessék előbbre menni! – ezt már egy szigorú középkorú nő mondja, s tényleg célszerűbb a villamos eleje felé araszolni, mint hagyni, hogy ő dörzsölje az ember lábikrájához megrakott szatyrait. Elöl testes, fáradt/közönyös nők ülnek a székeken vagy állnak mozdulatlanul/mozdíthatatlanul, senki soha ki nem találja, hogy mire gondolnak. Olyan teljesen-mindegy-hogy-hogy öltözöttek, ólmos unottságuktól mintha a villamos is nehezebben halad, néha fékez, és olyankor panaszosan felvonít. De ott, legelöl, az első ajtó körül bezzeg vidám ám a társaság! Beszédes anyókák elragadtatott méltatlankodással mesélik kalandjaikat öt deka párizsikkal (amiből egy dekát ribanc elárusítónők le akartak csalni), szidják a neveletlen gyermekeket, és rikoltják vidáman, hogy régebben/azelőtt jobb volt.Közben – az utazó észre sem vette – beszürküledett. Az ember, tele az úttévesztés és az elkésettség nyugtalanságával, mégis előrefurakodik, s erőtlen/alig hallható hangon odaszól a vezetőnek: – Tessék mondani, jó irányban haladunk? Fehér arcú nő a kormány mellett, hátrafordul: – Csak a jó irányba mehetünk, mert ez az egyetlen. Miért nem nézte meg, mire száll fel? Különben is, végállomás következik. – És visszafelé mikor indul? – kérdezzük halkan, szinte gondolatban. – Hahaha – nevet fel a kortalan, fehér arcú villamosvezető nő, majd kioktató hangon, mint a tévébemondónők, azt mondja: váltani…
A hangját fékcsikorgás, majd ütközés robaja nyomja el. (1998. szeptember 24../ A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató

A kutya vörös / Húsz éve már /  Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /

Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban / 

Clinton / Budaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset / 

Fővárosiságom / Három szekus, két szekus, egy szekus, haj! / Szagló művek /

Az állomási taxi paradoxona / Fröccs / Doppelgänger / A nő szívét ki ismeri? /

Tévévita / Voltam a boltban / A bőgés zavara / Baleset-halálok / Képek a múltból /

Kaland begóniával / Mezítláb a hóban / Létértelmi űr / Újabb kórházi képeslapok / 

A hatodik (könyvvásári felvételek) /

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ