Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (33)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Zöld Lajos: Kölcsönkért élet, kamatra
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003. Szerkesztő: Kozma Mária, Borító: Botár László)
Hajnali négy. Kint legalább mínusz húsz, bent az ócska, fűtés nélküli Dacia-dubában (nevezhetem zárt terű haszonjárműnek is, csakhát ez nem ránk jellemző) a legjobb esetben zéró. Pokrócba csavarodva ültem tizenkét szék társaságában, de nem mint Ilf és Petrov Osztap Bendere, hanem mint Zöld Lajos (1932-2014) újságíró társa és barátja.
A múlt század nyolcvanas éveiben megkért, hogy segítsek Bukarestbe vinni a szárhegyi Szépteremtő Kalákán faragott székek egy részét, hogy már nem tudom milyen téli rendezvényen állítsák ki, lehet, hogy éppen Romániát kellett megénekelni. Lajos Brassóban elvétette az utat, és nem Predeál, hanem Szecseleváros felé vettük az irányt, majd tovább, a kisérteties holdfényben, olyan behavazott, jeges-csúszós szerpentineken, olyan fenyegető erdők és hatalmas radarok között, amelyeket addig soha nem láttam. Ha megáll a motor, itt fagyunk meg – gondoltam, de hát csak lejutottunk. Aminek Zöld Lajos nekifogott, annak mindig valamiképpen vége lett, még akkor is a túlélők közé tartozott, ha fejjel rohant a falnak. Életrajzi könyvében önmagával sem kíméletes, ott sűrűsödik benne mindaz, amiért élt és amit átélt. Az újságírás tapogatózásai, a változó ideológiákkal való szembenézés, a Szárhegyi Képzőművészeti Alkotótábor, amelyről külön könyvet is megjelentetett, a Szépteremtő Kaláka, amelyet restaurációs célokkal talált ki, az írótábor, amelyre ugyancsak önálló kötetben emlékezett vissza, a gégeműtétje, amelyet amolyan Karinthysan úgyszintén megírt, a vállalkozói korszaka, amelynek kezdetén visszatért a papírgyártó manufaktúrához, és mindemellett püspöktől párttitkárig, szövőasszonytól szerzetesig, gyárigazgatótól gyimesi csángóig, festőtől fotósig, tanácselnöktől talicskásig rengeteg név, amelyek igazolják, hogy mindenhol így emlékezzenek meg róla – Zöld Lajos, a közösségszervező. Sőt, amikor 2010-ben megkértek, hogy Szárhegyen én beszéljek róla, a község legújabb díszpolgáráról, akkor az is eszembe jutott: még az örök érvényűnek hitt mondást is képes volt megcáfolni. Senki nem próféta a saját hazájában. Ő azzá vált. Csak kár, hogy nem maradhatott. Mert ha tovább él, akár kilencven évéhez közeledve, gégemikrofonjával nem hagyta volna, hogy önmagába roskadjon mindaz, amiért életében úgy lobogott. A szárhegyi Lázár-kastély óriáskapujának lakatja mögött pénzek jöttek és mentek, tulajdonosnevek cserélődtek, ígéretek születtek és dőltek dugába, egy valamit azonban akkor sem tudnak lekaparni, ha újból összeomlik minden fal, mert az utolsó kövön ott marad a neve.
Eljött az én időm is (részlet a könyvből)
A sors egyszer mindenkinek felkínálja az önmegvalósítás nagy lehetőségét. Amiért érdemes volt élni és megfeszített erővel dolgozni. Ez az eshetőség bennem egyfajta készenléti állapotot eredményezett: ahogy a folyóvizek gyűjtik apró csermelyekből erejüket, úgy tartalékoltam én is energiáimat, hogy amikor hozzám is elérkezik a Nagy Pillanat, akkor tehetségem teljében, képességeim legjavával fogadhassam. Számomra ezt a gyergyószárhegyi Barátság művésztelep létrehozásának, a ferences kolostor és a Lázár-kastély újjáépítésének, képtáralapításnak a lehetősége jelentette.
A Barátság művésztelep negyedszázados történetéről írott, A víz szalad, a kő marad… monográfiámban megilletődve bizonygattam, hogy az Idő mindig megérleli jelentős eseményeit. Amikor, mint hatalmas tükrök fókuszában összesűrűsödnek a dolgok, mérhetetlen energiák szabadulnak fel, költöznek szívekbe és karokba, rendeznek ezreket csatasorba. A szellemiséggel áthatott teremtő ösztön mindig újraszerveződik, és az emberek ismét magukra találnak, egymásra lelnek az alkotásban. Ami Szárhegyen is történt.
Ekkor sok száz alkotó, építőtárs iránti tiszteletből nem tartottam helyénvalónak a teremtés lelki folyamatairól is írni. Ízléstelen önfitogtatás lett volna nárcizmussal kisebbíteni ennek a nagy közösségi összefogásnak az értékét. Most viszont, amikor az egykori táboralapítót túlnőtte (lassanként harmincadik esztendejét is betölti) kedvenc gyermeke, szerénytelenség nélkül szólhatok a tábor születésével együtt járó vajúdásról is. Nagy lelki válságom adta ki a tettre késztető pillanatnyi parancsot akkor, amikor „az egyedül igazságos társadalomba” vetett hitem, amelyre életemet tettem – csúnya, kétarcú komédiává torzult. Szertefoszlott álmok sikamlós talajára csúszott mindaz, ami egykoron csodálatos és sziporkázó volt, milliókat vonzott bűvkörébe. Az igazságból hazugság, a beígért és megálmodott jólétből pedig végtelen sorbaállás, ételhiány, meleghiány, többórás áramszünetek lelket bénító sötétsége, az önbizalomból pedig suttogó félelem lett.
1973 őszén így családunk Szármány-hegybe torkolló kőbányájának legfelső teraszán kerestem a kapaszkodót, amelyen kivergődhetek lelki válságomból.
Ez a kőbánya tulajdonképpen az idegszanatórium szerepét töltötte be nálam: az udvarunkra támaszkodó sziklás meredekből időnként kiástam egy-egy jókora teraszt, amelyekre gyümölcsfákat, fenyőfákat ültettem, szám szerint harmincat. Kőből kirakott falakkal, lépcsőkkel rögzítettem földhöz a „függőkertemet”. A kövek közé, beton helyett kőrózsákat telepítettem, amelyek őszre a haragos zöldről a piros és a barna színek káprázatos pompájába váltottak. Iszonyatos és embervallató robot volt nehéz vasrúddal, öt kilós kalapáccsal, csákánnyal és lapáttal kifejteni a követ a sziklából, azokból falat rakni, földet rostálni a kőfalak mögé, kosarakban, háton trágyát cipelni a hegyre, hogy teremjen is a föld. Éppen tizedik esztendeje tartott ez a fárasztó kulizás, már negyedik teraszomon ringatott ölében az elégtétel semmihez sem hasonlítható érzése, hogy megbirkóztam a lehetetlennel: széttörtem az embert fogva tartó restség és kényelmesség bilincseit. Van-e nagyobb teljesítmény, mint kertet varázsolni a sziklára, életet lehelni a meddő anyagba? Tavasszal megcsodálni, hogyan hasad a rügy, bomlik pazar virágözönbe a kikelet (2002-ben ültettem – most már unokáimnak – a velem együtt kiöregedett gyümölcsfák közé fiatal csemetéket). Egy-egy ilyen csákányolással, lapátolással töltött fárasztó nap után pihentető elégtételt jelentett „felülről” tekinteni erre az értelmetlenül tülekedő, rohanó, gyűlölködő világra. Függőkertemet mindenki megcsodálta, dicsérte. Beke György barátom és egyik riporter-példaképem székely szimbólumnak, erős, sziklába való kapaszkodásnak minősítette mutatványomat. Igaz, voltak olyanok is, akik furcsán összenéztek a hátam mögött, nem ment-e el az a kevés sütnivalóm is, ami nagy nehezen belémszorult. Ilyesmivel tölteni az időt?…
Éppen egy ilyen – véletlenül elkapott – kétkedő tekintet váltotta ki belőlem most a kérdést: Valóban mi végből ez a sziszifuszi küzdelem, mindaz, ami ez idáig volt az életemben? A japán paraszt izzadságos elégtétele lenne egy egyetemet végzett értelmiségi önmegvalósító álmainak netovábbja? Hogy felhordja a földet a völgyből a Hegy-re, mert éppen a saját termésű gyümölcs ízlik, és valahol le kell vezetnie energiáit? A kilátás, hogy mesélhetek látogatóimnak függőkertemről? És közben eltelik az élet, én pedig csak mesélek-mesélek, végül már csak magamnak motyogom, hogy nem éltem hiába.
A kérdés, bármily kényelmetlen, de időszerű volt: negyvenedik évemet is eltapostam és ezen a függőkerten, meg egy Hargita megyei útikönyvön kívül nem sok akad, amivel elbüszkélkedhetek. Hiába mentegetőzöm, magyarázom a bizonyítványom, hogy kérem szépen, nagyot csalódtam a világban, semmivé silányult, amiben hittem és fontos volt számomra. Be kellett látnom, hogy elpolitizáltam, elpazaroltam talentumaimat. Jól össze kell szednem magam, ha el akarom érni az utolsó vonatot, hogy a dolgok természetes folyásához igazíthassam kavicsos útra tévedt életemet. Véget kell vetnem a nyavalygásnak is!
Az újrakezdés gondolata számos lehetőséget kínált, így a közíróvá válás kilátását is (ahogy én neveztem írói álmokat kergető, újságíró mivoltomat). Egy riportkötet, néhány vékony könyvecske társadalmunk mélységeinek áramlatairól. Romantikus regénynek is nekifogtam Szinaján. Ha megerőltetem magam, még oda is állhatok Kányádi Sándor, Sütő András és sok más kimagasló tollforgató mögé az író-olvasó találkozókon, hogy nekem is jusson néhány szemcse az elismerés kenyérmorzsáiból. Doktorálni is akartam Bányai László professzornál a madéfalvi veszedelemről, erről viszont – megtagadva az engedélyt — a pártbizottság parancsolt le, hogy ne székelykedjek. Józan pillanataimban be kellett látnom, hogy nem nekem találták fel az egy helyben ülést. Bárhogy erőltettem magam, ez három napnál tovább sohasem ment nekem. Még a kórházakból is elszöktem egy-két nap múltán. (Egyszer a fél történelemfilozófia kar röhögött rajtam, amikor egy ápolónő megjelent kezében a nagy párnámmal, hogy hol van az a bokszoló egyetemista, akinek összetörték az orrát?)
Ezzel el is dőlt a sorsom: nem fogom megpályázni az irodalmi Nobel-díjat. A megfeszített munka lesz az a minden társadalmi rend által elfogadott örök érvényű batyu, amit ezután cipelni fogok és csak akkor múlok el, ha már nem okozhatok gondot, bajt magamnak, nem lesz, amit tennem. Ehhez viszont bőven adott talentumot az Úristen. Három embernek is elegendő energiát szorított belém, szervező készséget, kitartást is adott hozzá ráadásnak, hogy hasznosíthassam fizikai adottságaimat.
Így jutottam vissza dédelgetett álmomhoz, amiről sokáig azt hittem, hogy csak utópia. Tavaszon jártam Buzauban, ahol csodálatos környezetben, erdőrengeteg virágos tisztásán, egy öreg kolostor szomszédságában csodát láttam: egy szoborkertet, márványfehér puha kőből faragott szobrokat, Románia legjobb szobrászainak alkotásait. Elragadott az ámulat és hetyke kijelentésre sarkallt: „Én ennél különbet szervezek a szárhegyi kolostor romjai között!”
Barátaim jóakaratúan megmosolyogtak. A mindennapi valóság is lelombozott. Talán kényelmes restségem is közrejátszott, hogy feledjem mámoros pillanatomban tett fogadkozásomat. Most negyedik teraszomon döbbentem csak rá, hogy itt a nagy pillanat, amire egy életen át vártam!
Eljött az én időm is!
Már az akadályok sem vették el a kedvem. Amikor kiderült, hogy a Hargita megyei útikönyvből származó háromszázezer lejes tiszta jövedelmet (akkor öt Dacia gépkocsi árát), amit kulturális célra szántam, csodálkozó mosollyal gombolta le rólam a megyei pártbizottság, akkor sem keseredtem el. Kérdésemre, hogy hiszen Önök csak a nevüket adták az útikönyvhöz, azt kérdezte vissza a gazdasági osztály egyik vezetője, hogy melyik világon élek és egyáltalán van-e fogalmam a közpénzek elköltésének módjairól? Nem volt. Sem akkor, sem később. Mindig annyit tudtam a „közpénzekről”, hogy miután előteremtetted, úgy kell értelemmel és becsületed jóváhagyásával elkölteni, hogy annak látható nyoma is maradjon. Sajnos Oprea Ion, a [Hargita] megyei pártbizottság propaganda osztályának helyettes vezetője is, aki szerkesztőtársként vállalta a felelősséget, hogy hosszú évek óta először Romániában a helységek neveit magyarul is leírhassuk, tehetetlenül tárta szét a karját: „Ez már engem is meghalad, Laji. Kőkemény, kegyetlen bürokrácia, a szocializmus esküdt ellensége!”
Két dolog világos volt előttem: a szárhegyi művésztelep megszervezéséhez pénzen kívül két dolog szükségeltetik: a megyei pártbizottság jóváhagyása, a romos kolostor igénybevételéhez pedig az egyház, nevezetesen Márton Áron püspök áldása. Milyen varázsigével fogom közös nevezőre hozni ezt az egymásnak feszülő két pólust?…
Pusztai Péter rajza