Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (36)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919-1920
(Noran Kiadó, Budapest, 2006, Szerkesztő: Filep Tamás Gusztáv, Kötésterv: Faragó Ágnes)
Többször, többféleképpen találkoztunk. A Nagyvilág című folyóiratban, amelynek éveken át munkatársa volt és amely szinte legelső számától kezdve jelentette számomra a világirodalmat. Ma már minden évfolyamot átcipeltem a Sapientiára, talán jól fog ott még az irodalomkedvelő egyetemistáknak.
Találkoztunk egy Budapesten megjelentett Mircea Nedelciu fordításkötetben, ő is, én is fordítottunk jobb híján novelláknak nevezhető szövegeket, ő pedig hosszú időn át nem mondott le a kortárs román irodalom magyar tolmácsolásáról, hiszen Pesten történelem-román szakot végzett. És találkoztunk többször személyesen is, diplomáciai pályafutása során. A múlt század kilencvenes éveiben a bukaresti magyar nagykövetségnek volt a kulturális tanácsosa, később a párizsi nagykövetségen dolgozott.
Borsi-Kálmán Béla (1948) azonban mindvégig megmaradt történésznek is, méghozzá olyan szakembernek, aki könyveiben éreztetni tudta irodalmi erényeit. De nem úgy, hogy regényesített, legendázott, hanem jól felépítve, olvasmányosan, a száraz, történelmi munkáknál jóval gazdagabb szókinccsel hozta olvasóközelbe mindazt, amit az egykori sajtóból, levéltárakból kibányászott, és olyképpen, hogy mindig megmaradt a hitelesség talaján.
A temesvári Levente-pör az első világháború utáni hatalomváltás egyik kevésbé ismert fejezete, és talán mindennél jobban bizonyítja, milyen alapos utánanézéssel írta meg a korabeli bánsági eseményeket az a tény, hogy a nagyformátumú, több mint ötszáz oldalas könyvben kettőszáz oldalon át csupán a forrásmunkákkal egybekötött jegyzetek sorakoznak. Furcsa tudomány a történelem. Még nem kis- vagy nagyiskolás korban, amikor úgy tűnik az embernek, hogy minden jól ismert, minden egyszer s mindenkorra adott. Hanem amikor rájön arra, hogy a történelmet – írják. És ahányszor újraírják és ahányan újraírják, annyiféleképpen módosulhatnak, nem a nagy csaták és békekötések időpontjai, hanem minden egyéb, ami ott állt a háttérben vagy éppen az előtérben. Magyarországon ma különösen nagy a kavarodás, politikai okfejtések nyomán, hol ezt, hol meg amazt emelik ki a közelebbi vagy távolabbi múltból, és ráadásul a digitális világ magával hozta azoknak a közléskényszerben szenvedő dilettánsoknak a nagy számát, akik ha olvasnak valamit, rögtön felcicomázzák, összeesküvés elméleteket gyártanak és forgatják a furkósbotot jobbra is, balra is, hátha eltalálnak vele valakit. Soha nem állt szándékomban történésznek lenni, és manapság ugyancsak bátorság, elkötelezettség, eszmei tisztaság kell ahhoz, hogy valakiből az legyen. Hogy valaki arról beszéljen: a mítoszokkal, az elkövetett ballépésekkel is szembe kell nézni, a dédapák vagy nagyapák élete más korban és más feltételek között zajlott, mint az unokáké, következésképpen nem másolható. A ki tudja, hányszoros Oscar díjas Woody Allen-nek van egy kultikus filmje, A játszd újra, Sam! Nos, a történelem nem ilyen, még egykori, előkotort kellékek között sem játszható újra. Borsi-Kálmán Béla minden bizonnyal jobban tudja ezt nálam.
Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik. A temesvári levente-pör 1919-1920 (I/a: bevezetés – részlet)
1920. január tizennyolcadikán hajnali fél három körül baljós zörejek ébresztették az almánfalvi Niamessny família temesvári családi házának népét.
Katona- és csendőrcsizmák csikorogtak a kőkeményre fagyott hóban, majd román szitokszavak hasítottak bele a csillagtalan éjszakába. Aztán az új államhatalom nyelvén felhangzott az ordré is: „A törvény nevében! Kinyitni!” – ordította a különítmény parancsnoka; felszólításának a keretlegények puskatusának fülsiketítő zuhogása adott kellő nyomatékot a Dózsa utcai porta tölgyfából ácsolt kapuján.
A cselédek rémülten nyitottak végül is ajtót, a ház úrnője pedig – „igazi”, hamisítatlan Nagyasszony, az Adyval egyazon évben, 1877-ben született, s a korabeli pesti Írófejedelem, Herczeg Ferenc köréhez tartozó leendő írónő: Manaszy Margit – torkában dobogó szívvel kapkodta magára ruháit. Közben lopva kinézett az ablakon: a zúzmarás utcán egy konflis, mellette ormótlan, csukott fekete autó, lámpái gyér fényében szuronyerdő csillant, a környék megszállva, a ház körülvéve. Innen bizony egy kismadár sem tudna észrevétlenül kiröppenni…
Első bénító gondolata az, hogy férjét, Niamessny Mihályt, Temes vármegye egykori főügyészét s a lippai választókerület Tisza-párti országgyűlési képviselőjét keresik a fogdmegek, aki – nem lévén hajlandó felesküdni a vadonatúj impériumra s annak koronás főjére, I. (Hohenzollern-Sigmaringen) Ferdinánd román királyra – szerencsére nincs Temesvárott: Csonka-Magyarország székesfővárosában, Budapesten kezdett új életet. A család többi tagját – tizenhét esztendős „Mackó”-nak becézett nagyfiát és a két bájos, gesztenyebarna fürtű, őzszemű bakfist: Margitkát és Magdit is odavárja júniusban – édesanyjukkal együtt. A késedelem oka a tanév zavartalan befejezése, birtok- és ingatlanügyek megnyugtató rendezése, mely, kényszerből, a ház úrnőjének kínzó, idegtépő, lélekölő s minden maradék energiáját igénybe vevő feladata.
Mert hodonyi Manaszy Margitot minden ide – ehhez a régióhoz: a Bánsághoz s annak székhelyéhez, Temesvárhoz – köti. Itt, ezen az istenáldotta termékeny tájon látta meg a napvilágot rangos hivatalviselő birtokos családban. Anyai nagyatyja Murányi Ignác – romantikus arckifejezésű, híresen szép férfiú, mellesleg Temes vármegye első alispánja, aki – mint megannyi kor- és nemzedéktársa – német származása ellenére a ’48-as magyar szabadságharc dicső krónikájába is beírta nevét. Édesapja, Manaszy Gyula az 1870-es években tevékeny részt vállalt Temes vármegye törvényhatósági és adminisztratív működésében, s megbecsült alakja szeretett városa közéletének. Bátyja, ifj. Manaszy (Barco) György egy szerencsés véletlen folytán – örökbefogadás révén – bárói címhez jut, a magyar főrendiház örökös tagja lesz, amúgy, Széchenyi István nyomdokain, országos hírű lótenyésztő. Szintén Gyula nevű testvéröccsét, aki a családi tradíciót folytatva a bánsági politika jeles szereplője, 1910-ben a csákovai választókerületben munkapárti programmal parlamenti képviselővé választják.
Ilyen körülmények között lassanként feledésbe merül a Manaszy család újgörög eredete, jóllehet a névadó, birtok- (s magyar nemesicím-)szerző ükapa miatt sem kell éppen szégyenkezni: Eliades Manassis nem más, mint az egyik legjelentősebb havaselvi román (fanarióta) uralkodó – Ale-xandru Ypsilanti – belső titkos tanácsosa, háziorvosa, több ízben Nyugatra küldött rendkívüli és meghatalmazott követe, mi több, Erdélybe menekülése előtt a bukaresti újgörög tannyelvű főiskola – „fejedelmi akadémia” – matézist, gyógyászatot és filozófiát oktató, messze földön híres tanára, utóbb rektora.
Ám a valóság olykor kegyetlenebbnek bizonyul a leghátborzongatóbb rémálomnál is: a bajonettjükkel hadonászó zsandárok két hátrakötött kezű kamaszt vonszolnak maguk előtt, arcukon kék-zöld foltok s frissen alvadt vér, szemükből könny szivárog, torkukból a vágóhídra hajtott, vesztét érző állat artikulálatlan nyöszörgése tör föl. A rohamosztagot vezető csendőrtiszt s a két detektív izgatott szóváltásából aztán az iszonyat is rögvest formát ölt: nem a páter familiast, hanem a család szeme fényét, utolsó reményét, a fiút – az 1902. december 7-én ugyancsak Temesvárott született ifjú Niamessny Mihályt, „Mackót” – keresik a Szíguranca emberei.
S a borzadályt, ha lehet, tovább fokozza, hogy a Nagyasszonynak még csak tolmácsra sincs szüksége, hiszen a temesmurányi birtokot időtlen idők óta „oláh” jobbágyok művelik, s Manaszy kisasszony hajdani román játszótársaitól s az uradalmi szolgálóktól az 1880-as, 1890-es években – a német és a francia mellett – a pórnép tájszólását is többé-kevésbé elsajátította…
Agyában tompa ütést érez, bal halántéka félelmetes lüktetésbe kezd, csoda, hogy nem ájul el azon nyomban. Ehelyett, mint minden közönséges földi halandónak létezése kritikus pillanataiban, lelki szemei előtt villanásszerűen neki is átsuhan egész addigi élete: anyja jóságos arca, amint a bölcsőben fölé hajol, korán elhalt atyjaura csöndes zsémbelése véget nem érő téli estéken a kandalló pattogó tüzénél, a lovas szán csilingelése a ropogós porhóban, környékbeli vizitekből hazatérőben, a halastó hattyúi és gyönyörű tavirózsái, a murányi mezők égszínkék búzavirágai s égővörös pipacsai, melyekből megannyi csinos csokrot szedett egykoron. S a film pereg tovább: gólyák kelepelnek a román zsellérek zsúpfedeles kunyhóin, csivitelő fecskék röpdösnek a nyári konyha verandájára tapasztott takaros fészkeik körül, és sejtelmesen susog a kúria udvarán magasodó rezgőnyárfa. Látja magát, amint varkocsba font hajjal, matrózblúzban, illedelmesen siet a temesvári gimnáziumba; az első, leánypajtásaival megosztott édes titkok; az első farsangi bál varázslatos, semmihez nem hasonlító hangulata; a keringő andalító ritmusa; kipirult arcú, gáláns udvarlók, csillogó szemükben csodálat és alig titkolt vágy. Aztán egy markáns arcú, mégis finom vonású nemesifjú ködalakja kúszik be a képbe: az első, nemigen halványuló szerelem kínzó emléke, melynek igézetéből, bár ezt Naplójának, de még önnönmagának sem vallhatja meg, soha többé nem tud szabadulni…
S nincs még vége: az 1901. január 29-én megült pompás menyegző Niamessny Mihály országgyűlési képviselővel, a rangos vendégsereg meghitt zsivaja, összecsendülő pezsgőspoharak, tósztok és pajzán jókívánságok; „Sose halunk meg!”; nászút Párizsba, Rómába és Velencébe, férjének megnyugtató, biztonságot és meghittséget nyújtó jelenléte; az első gyerek – Mackó – születése (1902. december 7-én), az adriai Lovranában töltött tengerparti vakációk bája, romantikus hajókirándulások, festői olasz kisvárosok és hangulatos dalmát halászfalvak egymásra torlódó reminiszcenciái… Majd a rémségek kezdete: a szarajevói merénylet dermesztő híre a mozgósítás – „Mindent meggondoltam, és [mindent] megfontoltam!” – eufórikus napjai, hadüzenet, teli torokból éneklő, frontra induló honvédek, „Megállj, megállj, kutya Szerbia! Nem lesz tied Hercegovina!”, virágerdővel ékesített csapatszállító vonatok, a vitézeket búcsúztató, vidáman integető piros-fehér-zöld pántlikás leánysereg s diadaléhes hölgykoszorú; s alig pár héttel később – „Mire a falevelek lehullanak” – iszonyúan megcsonkított emberi roncsok, fakó tekintetű s bűzös leheletű sebesültek százai és ezrei… Megint látja magát, akárha fátyolos tükörben, amint az átutazó frontharcosok elszállásolására, háborús sérültek s betegek ápolására, a hadirokkantak s haldoklók szenvedéseinek enyhítésére szakosodott Temesvári Pályaudvari Hölgybizottság mindenható Főasszonyaként ellentmondást nem tűrően, s szerfölött hatékonyan épp intézkedik… S egyetlen röpke pillanatra még az igazság is megvilágosodik zaklatott elméjében: túltengő érvényesülési vágya, szakadatlan tenni akarása, érzelmi kielégítetlensége s asszonyi hiúsága25 sodorta közéleti pozícióba! S lett légyen lázas tevékenysége a világháború szédítő forgatagában bármilyen közhasznú, sőt sokak számára akár áldásos is, a gyerekeit bizony egy kicsit elhanyagolta. Azok, kivált a nyúlánk, karcsú, biztos fellépésű, mélybarna szemű, magas homlokú Mackó, egész egyszerűen észrevétlenül kicsúsztak kezéből…
*
Ám ez most nem a merengés ideje: a csőre töltött revolverüket szorongató detektívek szuronyos csendőrök kíséretében berontanak ifjú Niamessny Mihály szobájába, s a két összevert, szepegő bajtársat is rögvest betuszkolják: „- Mackó, add meg magad, minden el van árulva, el van veszve!” – hadarják egymás szavába vágva, fuldokolva az izgalomtól…
A „Horthy-leventék kapitánya” – történetünk egyik főszereplője –krétafehér arccal, hosszú hálóruhájában mozdulatlanul hever az ágyon. Már ébren van, húgai költötték fel ólmosan mély álmából, az idősebbiknek, a szemfüles Magdának még arra is van érkezése, hogy figyelmeztesse: azonnal adja át neki, ha vannak, a kompromittáló dokumentumokat: „Mackó… oláh katonák, ha van valami írásod, add ide gyorsan, vigyázz, ne beszélj ostobaságokat.” (Ifj. Niamessny Mihály át is ad neki egy listát, amit húga azonnal el is rejt.)
Az egyik magyarul is tökéletesen tudó titkosrendőr durva hangú nógatására ifj. Niamessny Mihály kényszeredetten öltözködik, halottsápadt, megkövülten ácsorgó édesanyjának pedig odasúgja: „- Mamuska, próbáljon meg valamit. Komoly dolog. Nem tehettem másképp.”
Ezalatt a hívatlan látogatók szétdúlják a szobát: fiókokat borogatnak, módszeresen átvizsgálják a „célszemély” tanszereit, iskolai füzeteit; ingeit, alsóneműit kidobálják a ruhásszekrényből. Nagy buzgalmukban még a párnákat s a matracokat is gondosan végigtapogatják, s az ágy alá is benéznek. Mindhiába: néhány összegyűrt papírfecnin kívül semmi érdemlegeset nem vihetnek magukkal…
Közben Manaszy Margit is felocsúdik első döbbenetéből: felébreszti a román megszálláskor házába bekvártélyozott regáti katonatisztet, erélyesen tiltakozik, és magyarázatot kér. Példáját serdülő leányai is követik, főként Magda, aki rámordul a bakfisruhák között turkáló detektívekre: „Az én holmimhoz ne nyúljon, semmi köze hozzál” Ám azt Manaszy Margit már nem akadályozhatja meg, hogy hátracsavart kezű elsőszülöttjét síró-rívó sorstársaival együtt belökdössék a csukott rabszállítóba, s hogy ismeretlen helyre hurcolják őket. Arra azonban még futja fogyatkozó erejéből és körültekintéséből, hogy az időközben előkerült egyik legveszedelmesebb bűnjelet – a kis vezér pisztolyát, amelynek rejtekhelye csodával határos módon nem tűnt fel a vizslató rendőrszemeknek – gyors mozdulattal idősebbik leánya pliszészoknyája alá csatolja s a különítmény távozása után a hátrahagyott őrök éberségét kijátszva a közeli Bega-hídra óvakodjon s az árulkodó revolvert a jeges hullámokba hajítsa…
Pusztai Péter rajza