1987. július 17.

Kora délutánra belejöttem a verscsinálásba. A konyhaasztalról lelöktem mindent – a legtöbb író, mint jómagam, a konyhaasztal fele szalad, ha az ihlet rájön, hogy miért, azt nem tudom – és sietve jegyeztem a sorokat. Egyre több jutott eszembe és úgy éreztem, hogy jó sorok. Amikor aztán még jobb sorokat kezdtem leírni, kopogtak az ajtón. Kinn a Mézeskalácsházban lakó kedves fiatal pár állt elragadó kislányukkal.

Három angyali teremtés. Mégis, mint majdnem mind a fiatalok (hiszen még végtelen idő áll előttük), el sem tudják képzelni, hogy más embernek nem mindig szabad az ideje. Megadtam magam sorsomnak és vacsoraidőig elbeszélgettem velük; végre útnak indultak. Örökké csodálkozom, hogy embertársaim valahogy azt képzelik: az író holmi ingyenélőfajta, aki bármikor ráér. Senki nem törne rá orvosra családostul az illető rendelési idejében, míg nékem Londonban volt egy igen kedves orvos barátom, aki feleségével, vejével és két tűrhetetlen unokájával tört rám többször egész délutánra, előzetes bejelentés nélkül és közben úgy viselkedett, mintha szolgálatot tenne nékem azzal, hogy családi körét házamra is kiterjeszti. Ebből józanul következtethetni arra is, mennyire becsülik az emberek titkon az író munkásságát. Itt maradtam tehát fáradtan és mérgesen; az ihlet is elment a fenébe.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész / 18. rész / 19. rész / 20. rész / 21. rész / 22. rész / 23. rész / 24. rész / 25. rész / 26. rész / 27. rész / 28. rész / 29. rész / 30. rész / 31. rész / 32. rész /33. rész / 34. rész / 35. rész / 36. rész / 37. rész / 38. rész / 39. rész / 40. rész /41. rész / 42. rész / 43. rész /44. rész / 45. rész / 46. rész /