Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (38)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Mircea Nedelciu: Módosító javaslat a birtoklás ösztönéhez
(Válogatta, fordította és az utószót írta Székedi Ferenc. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986, Szerkesztő: Hatházi Ferenc, Műszaki szerkesztő: Babos Béla, Borító: Szilágyi V. Zoltán)
Hogyha valamiért bevonulhatnék a Rekordok Könyvébe, akkor ezért biztosan igen. Amikor megjelent magyarul a könyve, az akkor 36 éves, lelkes Mircea Nedelciu (1950-1999) Bukarestből eljött Csíkszeredába, a Kriterion telt házas bemutatójára, és amikor másnap átmentünk Udvarhelyre, az autóban a könyv minden üres oldalát teleírta egyik lapról a másikra folytatódó dedikációjával. Öt oldal lett belőle, így csupán az elejét tudom megmutatni.
Addig soha nem találkoztunk, a kiadó rám bízta, hogy a megjelent három kötetéből válogassak ki, amit akarok, és én nem is voltam rest: meg akartam mutatni azt a formai és tartalmi sokoldalúságot, ami Romániában a nyolcvanas években feltűnt szövegíró nemzedéket jellemzi. Egyetemet végzetten, kész fegyverzetben léptek az irodalom színpadára. Már jól ismerték a francia új regény eredményeit, a prózát megújító formai és tartalmi kísérleteket, az intertextualitást, a narrációs technikákat, Borges, Cortázar, Márquez a mindennapi olvasmányaik közé tartoztak, de erőteljes strukturalista, szemiotikai tanulmányaik sem múltak el nyomok nélkül, mint ahogyan Esterházyt és a magyar próza más megújítóit is olvasták – franciául. Nem ösztönösen írtak, hanem tudatosan építkeztek a szöveggel, és mindezt azokban az években, amikor a megbízottak nagyítóval keresték minden leírt sorban a rendszerellenességet. Persze, ott volt az, csak éppen nem találták. Barátja, Ştefan Agopian (1947) kisregénye például nem volt más, mint annak a követnek a levele, akit egy középkori fejedelem kiküldött az országba, hogy számoljon be az ott uralkodó állapotokról. A hazafias hőzöngések éveiben Nedelciu egy olyan két osztályt végzett pék naplóját alkotta meg, aki a második világháborúban, a román hadsereg katonájaként, két éven át harcolt a Pruton túl, úgy, hogy egyszer sem sütötte el a puskáját. Miközben a Megéneklünk, Románia éveiben nyugdíjas esztergályos mesterből átvedlett kultúraktivista beszélt Szováta fürdőzőinek és a magyar könyvtárosnőnek Sadoveanuról, közhelyekből összefércelt, giccses fordulatokkal, addig az igazi irodalom könyvcímei és a világ nagy művelődési eseményei mindegyre befurakodnak a szövegbe. Igazi valóságshow a korabeli Romániában. Nem mindennapi kihívást jelentettek számomra ezeknek a legkülönbözőbb nyelvi rétegeknek, a szántszándékkal rossz fogalmazásoknak és hibás mondatszerkezeteknek, a mögöttük felsejlő abszurditásoknak a magyarra való átültetése, sokszor egy-egy kifejezés helyes értelmezésének és visszaadásának a megtalálása napokon át kínozott, de nem hagytam magam. Néhány évig még leveleztünk, 1989-ban felfedezték, hogy leukémiás, egy évtizedig itthon és Párizsban küzdött a betegségével, majd Bukarestben, a Belu sírkertben, az Írók Sétányán temették el. A posztmodern román irodalom legjelentősebb alkotójának tartják, írásaiból több válogatás megjelent franciául, angolul, németül.
Mircea Nedelciu: Ilie Ilie Razache mester közreműködik (részlet)
„A borjúcomb a természetet, magát a dolgot jelenti; Gherea kése pedig a szellemünket; aszerint, hogy mennyire élesre van ez kifenve, mennyire ügyesen forgatják, nem tesz egyebet, mint vékonyabb vagy vastagabb szeleteket kanyarít le a combból. Egy vagy több szelet levágása azonban nem jelenti, hogy behatoltunk a lényegébe.
Minden vágás után más felülettel találjuk szembe magunkat: a borjúcomb csupán felületeit óhajtja feltárni előttünk, önmagát viszont módszeresen elrejti, úgyhogy amikor az utolsó darabocska ott marad a tányéron, s a csont a markunkban van, még mindig felület előtt találjuk magunk.”
I. L. Caragiale Összes művei, IV. kötet, kritikai kiadás, Al. Rosetti, S. Cioculescu, L. Călin, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1965, 296 lap.
Mondhat bárki akármit, a Bacau környéki falvakat most, nyugdíjaztatása küszöbén bebarangoló, a kutyákat bármely furkósbotnál jobb szolgálatot tevő diplomatáskájával riasztgató Ilie Ilie Razachie mester kultúrember.
Még 1952 őszén, Szovátán töltött pihenőszabadsága idején megnyerte a „Román irodalom nagyjai” témájú „Aki tud, az nyer” vetélkedőt. Akkori sikere nem szállt a fejébe, hanem arra késztette, hogy még nagyobb hévvel vesse magát a kultúrmunkába, úgyhogy jelenleg, majdnem harminc esztendő teltén, a bacaui IDMNSG vállalat mestereként immár a könyvtárért s a klubért is felel, irodalmi és szórakoztató esteket szervez, epigrammákat fabrikál, s pohárköszöntőket tart az elvtársi ebédeken. Minden esztendőben, rendszerint ősszel, pihenni küldik hazánk különböző üdülőhelyeire, s tekintetbe véve gazdag kulturális tevékenységét, magától értetődik, hogy ingyen Szervezőkészsége azonban még erőteljesebben megnyilvánul az üdülőhelyeken. Lám csak, Razachie mester ’79 októberében ismét Szovátán tartózkodik.
„Tisztelt elvtársak — ez áll elmenetelekor a szovátai könyvtárban hagyott kéziratának első oldalán —, először is tiszta szívből KÖSZÖNTJÜK ÖNÖKET.” E dokumentumot őrző dosszién, a kicirkalmazott felirat alatt: „KÉT ‘ AKCIÓ, AMELYBEN A BACĂUI ILIE ILIE RAZACHIE MESTER IS KÖZREMŰKÖDÖTT”, ott a dátum is: ’79. okt. 1–18. Razachie mester tehát otthon érzi magát mindenütt, ha képes már négy nappal érkezése után ennyire magabiztosan fogadni másokat. Majd így folytatja: „Köszöntjük önöket Szovátán, és köszönjük, hogy eljöttek erre a könyvtár kultúaktivistáinak a támogatásával szervezett MIHAI SADOVEANU irodalmi estre”. Vagyis SZIGHETY, CSILLA könyvtárosnőről van szó, aki leplezetlen csodálkozással legelteti szemét Ilié mesteren, amióta csak őkelme betette lábát az üdülőtelepre, s próbálja megérteni valamivel több mint a felét román szavainak. „Mivel itten az ország minden szegelletéből érkezett honpolgárok tartózkodnak (érdemes felfigyelni a módra, ahogyan sokszögesíti az országot), különböző életkorú és különböző intellektuális felkészültségű emberek (figyelem erre a jóindulattól csöpögő megállapításra), elnézést kérünk, hogy ilyen hirdetményt merészeltünk kiírni a plakátra, hiszen köztudott, hogy nagy elbeszélőnknek, SADOVEANUNAK, milyen felmérhetetlen az életmüve.” Tehát, bár a hallgatóság eléggé vegyes (néhány, 40—50 év közötti, könyvelő kinézésű nőszemély, akik nem szalasztanak el egyetlen románul kiadott krimit sem, három hasonló korú férfi, akik agyafúrtság tekintetében bármikor túltesznek magán Razachie mesteren, s reggelente egymást túllicitálva kommentálják a sporthíreket az újságáruda előtt, egy pelyhedző állú erdőkerületi brigádos, jómagam, Mircea Nedelciu és a könyvtárosnő), mi, Ilie Razachie bocsánatot kérünk, hogy nem lehetünk éppen annyira különfélék. Valóban, meg kell hasadnia a Szívnek:
„Azért mondom mindészt, szeretett halgatók s kedvelői az irodalomnak mert mi nem tudjuk átfogni vagy áttekinteni (Szónokias tétovázás két ugyanolyan pontos és semmitmondó kifejezés között, helyes mondatszerkesztés, de a helyesírás indokolatlanul sántítani kezd) nemzeti irodalmunk, avagy joggal mondhatnám, a világirodalom eme titánja életművének, csak parányi, részecskéjét.” A lenti körmondat kulcsa nyilvánvalóan, a „joggal mondhatnám” kifejezéss. A „parányi részecske” tautológiát pedig rá kell hangolni a Sadoveanu titánizmusát igazoló alábbi védő beszédre:
„Sokat írtak Sadoveanu műveiről (de nem eleget – mintha ezt sugallná Ilie mester elérzékenyülő, fájdalmas tekintete). Nagy irodalmi és kritikusi személyiségek jellemezték, s azt hiszem, hogy nyomukban, mi, hétköznapi emberek, akik elolvastuk a toll s a szó eme varázslójának néhány művét, már nem sokat tehetnénk hozzá, csak annyit: Sadoveanu hatalmas, s minden életkorban nagy élvezettel olvassák. A „hatalmas”, „nagy” és „életkorban” szavak alá vannak húzva a szövegben. Majd idézet következik a „nagy kritikustól, George Călinescutól”, amely bővebben kifejti éppen azt, amit Ilie mester a fentiekben röviden összefoglalt. Ezek után:
„M. SADOVEANUT joggal nevezték »A ROMÁN IRODALOM CSALHÓJÁNAK«.”
„Tisztelt elvtársak (így kezdődik a második lap, akár csak az első s a következők)! Ezért (pirossal írva) nem szándékszunk most Sadoveanu személyiségéről és család járói sok életrajzi adatot önök elé tárni. Az ígéret ténylegesen azonnal feledésbe merül.
„Éppencsak annyit szeretnénk elmondani (a »csak«, »csupán«, »éppencsak« enyhítő jellegű szófordulatok szerény, illemtudó szónok kedvenc szava járásának tűnnek), hogy az író apai ágról (pirossal, zárójelben ALEXANDRU SADOVEANU) egykori Gorj megyei oltyán családból származik, anyairól pedig (PROFIRA URSACHI, de ezúttal nincs pirossal írva) a Paşcani-i, nem túl távol eső Miraslavesti községhez tartozó Verseni falu egyik ősi családjának az ivadéka. A napvilágot az író 1880. november 5-én Paşcani-ban láta meg (sic!). „S lám most a mondat, amely az irodalmi teljességigényt hivatott kifejezni, s a csúcsot, ahová ,,valóságtükrözésében feljutott”: „És hat évtizedes tevékenység után, miközben megírta halhatatlan elbeszéléseit, megalkotva általuk u egész román nép monográfiáját a kezdetektől egészen 1961. október 19-én reggel kilenc óráig, amikor elhunyt. Sadoveanu több mint száz kötetes monumentális életművet hagyott maga mögött, amelyen nem fog fogni az idő.” Következik a körülmények folytán nem. teljes könyvészet, de amelyből nem hiányzik a „Ködön túli ország, Jött egy malom a Szereten, ŞTEFAN CEL MARE élete, A BALTA. Lélektani regény és több megszámlálhatatlan elbeszélés, amelyek az író életművéről vallanak”. Meglepő, hogy éppen az a mű hiányzik, amelyet Ilie Razachi mester kívülről tudott, amikor megnyerte, lehet, pont ebben a teremben, azt a bizonyos rádión is közvetített vetélkedőt: a Mitrea Cocor. Ugyan miért?” De mi bármit is mondanánk, nem lehetünk teljesek. Adjuk át a szót az életműnek és abból is két darabnak az Ancuţa fogadója kötetből, amelyeket a műfaj vagy a faj igazi apró remeklésének tartanak.” (A birtokosrag egyeztetése éppolyan divatjamúltnak tűnik, mint a műfajokkal, fajokkal és alfajokkal foglalatoskodó irodalomelmélet.) Rám már csak annyi hárul, hogy tolmácsolni törekedjek csobogó moldvai nyelven ezeknek az elbeszéléseknek (a ‘sietség gonosz mondattani tréfát űz Ilie mesterrel), amelyeket az elmúlt századokban mondottak volt el s Sado-veanu mester új formákba öntötte. Cikornyás aláírás következik, amelyben könnyen felismerhető a két Ilie, majd pirossal írt megjegyzés: Hátlap.
A hátlapon pedig, pirossal, ez áll: „Megjegyezzük a következőket:
Kékkel: Üdvözöljük körünkben Mircea Nedelciu író elvtársat.”
Azután ismét pirossal: „Lehet, vannak önök között olyanok, akik először hallják ezeket a történeteket Ancuţa fogadójából. És bízom benne, hogy igen szépnek találják. Még abban az esetben is, ha egyesek már olvasták is élvezettel halgathatják még egyszer végig. (…)
1) Mihail Sadoveanu (1880—1961) neves román író műveinek zömétől elütő dogmatikus felhangú regénye egy szegényparaszt életútjáról. Az ötvenes évek romániai közoktatásában kötelező tananyag volt.
Pusztai Péter rajza