Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (40)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001, Szerkesztő: Megyaszai Kinga, Műszaki szerkesztő: Both László. A borítón Márkos András karikatúrája. Szedők: Bagoly Irén, Balog Magdolna)
Osztályharc. Javasolom egy magyar tanárnak, bárhol Erdélyben, írja fel ezt az egyetlen szót egy papírdarabra, netán küldje szét SMS-ben, emailben vagy a facebookon, hiszen nincsen diák mobil nélkül, és kérje meg, mondjuk a nyolcadikosokat, hogy írják melléje, mi jut róla eszükbe. Úgy gondolom, válaszként leginkább azt fogja kapni: az osztályharc azt jelenti, amikor a VII. B és VII. A összeverekedett a folyosón.
Szabó Gyulát (1930-2004) és kortársait, a rá következő nemzedékeket azonban mindazokra a vészterhes esztendőkre és évtizedekre emlékezteti, amikor az egyetlen, győztesnek kikiáltott ideológia nevében, ilyen meg amolyan ürüggyel mindegyre ki kellett lökni a társadalomból különböző csoportokat: a kollektívbe belépni nem óhajtó parasztságot, az egykori arisztokráciát, az értelmiség és az alkotók világra nyitott részét, a kozmopolitákat, a természettudósokat, akik nem a külső világ feltételrendszerei nyomán magyarázták az életet, az írókat, akik túlságosan is sokat foglalkoztak az ember lelki világával, nem teremtve munkás-paraszt hősöket és így tovább. Persze, javasolhatnám, hogy aki jobban meg akarja ismerni az osztályharcot, olvassa el a „kutyaszorítós” köteteket, mert több is van belőlük, de tudom, hogy hiába teszem. Szabó Gyula ugyanis könyörtelenül, magát sem kimélve, közel kétezer kéziratoldalon tekintett vissza életére, művei születésének a körülményeire, kortársaira és nem is időrendi sorrendben, hanem ahogyan az emlékezet működik, az idő kockáin ide-oda lépkedve. Manapság már senkinek nem lenne türelme ilyen mennyiségű, dokumentumokkal, levelekkel, korabeli újságcikkekkel teletűzdelt és hatalmas mondatokba fűzött szöveget elolvasni, még akkor sem, ha érdekli Homoródalmás élete, ha valami megütötte a fülét a Gondos atyafiságról vagy éppen a Sütő-vitákról, amelyeknek az egyik elindítója volt. Meg is kérdeztem tőle, amikor könyvének bemutatója után egy kávé mellett Csíkszeredában találkoztunk: nem tart tőle, hogy ezekből a szabadon közölt műhelytitkokból még nagyobb botrány kerekedhet, annál is inkább, mert más fényben mutat be egy íróbálványt. Az ötödik infarktuson túl vagyok – mondta, más ítélkezik fölöttem. Ki kell mondanom, amire még van időm…
A botrány nem is maradt el. A Pallas-Akadémiának Sütő András többé nem küldött kéziratot, amikor én a lehető legvisszafogottabban megírtam az Új Magyar Szóban, hogy ideje a megbékülésnek, hiszen mindkét kiváló írót tiszteljük, akkor levélben megkaptam a nekem kijáró dörgedelmeket. A múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveinek erdélyi magyar íróival, közéleti személyiségeivel immár történészek foglalkoznak, közülük többen – leginkább Stefano Bottoni és Novák Csaba Zoltán – megpróbálják őket különbözőképpen besorolni az adott társadalmi viszonyok függvényében. Az osztályharcos részvételtől sem tekintenek el.
Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból (részlet)
Bajor Andor az UTUNK szilveszteri mellékletében, az Ütünkben ,Íróink” húsz esztendővel későbbi jövőjét úgy Jelenítette” meg, hogy egy Holdutazásunkról számolt be „1978-ban”. Ennek a derűs űrkalandnak az olvasása még „távol a világtól”, az almási szülőháznál is kikapcsolódást jelentett: a „holdban járva” a két évtizeddel későbbi időben, pillanatra el lehetett felejteni, hogy az 1958-as esztendő végét „hirdeti a naptár”. A jelenvaló pillanat felejtése annyival könnyebben esett, mivel akkor semmi sejtelmem nem volt arról, hogy az esztendő végi napokban milyen drámai „Ütünközés” készületei folynak közvetlenül az UTUNK-nál, s tágabban a kolozsvári és vásárhelyi írói körökben.
Nem láttam bele a jelen rejtelmeibe, s a hamarosan beköszöntő új esztendő
legközelebbi napjainak titkaiba sem, s ennek folytán a Jövőlátásomban” semmit sem tudtam arról, hogy engemet és a Gondos atyafiságot is egészen közelről érintő események körvonalazódnak a „távolban”. Többek közt azzal, hogy karácsony előtt, miközben én „elhúzódva” a falumba „nyugodtan” írom a regény III. kötetét, egy meghívót gépelnek az UTUNK-nál vagy az írószövetségi fióknál a december havi alapszervezeti gyűlésre – rajta az én nevem is az UTUNK-nál lévő tizenegy párttag utolsójaként méghozzá éppen „ünnep szombatjára”, a „szenteste” napjára szólóan: ,Az írószövetség Kolozsvári Fiókjának Alapszervezete. Meghívó Közgyűlés 1958. december 24. de. 9-kor az írószövetség helyiségében. Napirend: Földes László fegyelmi ügye.” S ahogy nem tudtam akkor semmit a készülő gyűlésről, úgy maradtam „boldog tudatlanságban” a gyűlésre nézve két héttel később is, amikor 1959. január 7-én – miután az előző hónapról és évről valami ok miatt elhalasztották – sor került Földes fegyelmi ügyének alapszervezeti tárgyalására. Különleges szerencséje volt életemnek, hogy mindezekről a „fegyelmi ügyes” gyűlésekről folyamatosan hiányoztam a nyár óta, s ily módon utólagosan is csak a legfontosabb tényekről szereztem tudomást barátok többé-kevésbé hitelt érdemlő elbeszélései alapján.
S bár „jövőlátásomban” sok tekintetben a közvetlen holnap is homályként állt előttem, a három és fél évtizeddel későbbi időben azt hozta ugyancsak különleges szerencséül a jövő, hogy a Földes-ügy „doszárjának” paksamétája is „megnyílt” előttem, és hiteles megvilágítással Jelenítette meg” számomra mindazt, ami a Földes-ügy „végleges lezárásaként” 1959. január 7-én, szerdán Kolozsváron történt. Legelső megvilágítás maga a decemberi meghívó volt, amelyen a gyűlés időpontját tintával kijavították – „1959. január 7. de. 8-kor” s utána még azt is számba lehetett venni a tagsági listán, hogy a harminckilenc név sorában négyünknél tettek hiányzást jelző jelzést: Horváth István „úton”, Szabó Gyula „úton”, Breiner György „beteg”, Balla Károly „beteg”. A 47 oldalas „Jegyzőkönyv” legelső soraiban ugyanezt a hiányzás számot hitelesítette: „Felvéve 1959. január 7-én az írószövetség alapszervezeti ülésén. Az alapszervezet tagjai közül hiányzik 4 elvtárs, a meghívottak közül 2 nem jelent meg.” A „meghívottak” többek közt a marosvásárhelyi írók fontos személyiségei voltak, akik közül a három legfontosabb a legsúlyosabb tanúskodással vett részt a fegyelmi ügy tárgyalásán, miután az ügy végleges lezárása céljából „az írók egy csoportjaként” külön felutaztak Kolozsvárra. A három vásárhelyi író-párttag – Kovács György, Hajdú Győző és Sütő András – mellett két pártaktivista adta a „külső súlyt” az ügy tárgyalásában: Tompa István a tartományi pártbizottságtól és Pavel Tugui a „központból”. A jegyzőkönyv a gyűlés menetének kezdéseként rögzítette: ,Az ülés megnyitása alkalmából Orosz Irén az alapszervezet titkára javasolja 5 tagú elnökség megválasztását. A jelenlévők a javaslatot elfogadják: Kovács György, Tompa István, Tugui, Orosz Irén, Márki Zoltán elvtársakat választják be az elnökségbe. Tompa István a párt tartomány részéről felszólítja Orosz Irént, hogy olvassa fel az alapszervezet bürója által elkészített jelentést, Földes László, az UTUNK főszerkesztője fegyelmi ügyével kapcsolatban.”
Földes fegyelmi ügye ekkor már közel háromnegyed éve foglalkoztatta a pártszerveket, s különböző bírálatokon, szekciófokozatokon át már négy hónapja arra a „pontra” jutott, hogy egy „utolsó figyelmeztetést” jelentő „pártmegrovás” nyomán leváltották Földest az UTUNK főszerkesztői tisztségéből, de a jegyzőkönyv itt még úgy „örökítette meg”, hogy „az UTUNK főszerkesztője”. Ezúttal azonban minden jel „végső leszámolásra” vallott: mindenekelőtt az a példátlan eset, hogy a leszámoláshoz Vásárhelyről, a „Magyar Autonóm Tartományból”, egy másik írói pártszervezettől vonultattak fel „elvtársi csoportot”, amihez képest az „természetes” eljárás volt, hogy Mihai Beniuc, az írószövetség főtitkára ugyancsak leutazott Bukarestből az írószövetségi vezetőség képviseletében Földes „pártellenességének” feltárására és minden addiginál súlyosabb szankcionálására.
Az Orosz Irén által felolvasott jelentés mint végső formájúvá stilizált változat főbb részeiben így foglalja össze a Földes-ügyet: „az írószövetség kolozsvári fiókja pártalapszervezeti bürójának Jelentése Földes Lászlónak, az UTUNK volt főszerkesztőjének az utóbbi időben elkövetett politikai és ideológiai hibáiról és elhajlásairól… A Párt állandó irányításával következetesen harc folyik az irodalmi művek és az irodalmi sajtótermékek ideológiai tisztaságáért. Ebben a küzdelemben különösen értékes segítséget nyújtottak a RMP KB 1958. június 9-13 között megtartott plenárisán hozott határozatok, melyek politikai és ideológiai munkánk színvonalának emelésére mozgósítanak. A békülékenység és az opportunizmus megnyilvánulása ellen folytatott harcában Pártunk sok türelemmel és kitartóan foglalkozik azoknak az irodalmároknak a nevelésével és átnevelésével, akiknek munkásságában gyengeségek, zavarosságok észlelhetők. Amidőn Földes László ügyét megvitatás céljából az alapszervezet elé visszük, azzal a megállapítással kell kezdenünk, hogy Pártunk őt is számtalan esetben részesítette ideológiai segítségben… A Párt bizalmát élvezve Földes László igen fontos szerepet töltött be hazánk magyar irodalmának életében. Az éles ideológiai harc jegyében állott az az időszak, amikor kinevezték az UTUNK főszerkesztőjévé. És ezt annak ellenére, hogy az előző tevékenységében elkövetett hibái ismeretesek voltak a Párt előtt. A párttagok hittek Földes László önkritikájában és azt remélték, hogy ő a gyakorlatba is átülteti vállalt kötelezettségeit. Sajnos nem így történt.
Utólag meg kellett állapítanunk, hogy Földes formális magatartást tanúsított a kapott bírálattal szemben… Az írók egy csoportja nemrégiben arról értesítette Pártunk Központi Bizottságát, hogy Földesnek 1956-57-ben egész sor pártellenes és ellenséges megnyilvánulása volt…
Pusztai Péter rajza