Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (42)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Csifó János: Megy a magnó… Egy rádiós emlékei
(Garabontzia Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2013, Szerkesztő: Farkas-Ráduly Melánia, Fedőlap: Csiszár László, CD melléklettel)
Lerakom magam mellé a mobiltelefonom, bluetooth-al átviszem a hangot a hangfalra és hallgatom a rádiót. Bármit, bárhonnan a világon. Tudom, hogy az adások jelentős része nem is lát embert. Számítógépes zenei listák, közbeékelt reklámok, lejátszó programok. Egész nap Bach. Vagy egész nap Vivaldi. Vagy egész nap Mozart. Vagy egész nap jazz, és az is szétszedve történeti korszakokra, stílusokra, vagy hangszerekre, előadókra. Vagy egész nap kabaré. Vagy bármi.
Rádió-infláció. Még itthon, Erdélyben is. Köztük kereskedelmiek, köztük közszolgálatiak. Az előbbiekben csevegő, gyorsan pergő emberi hang, inkább csak betétként a zenei tömbök között, az utóbbiakban még léteznek a klasszikus műfajok. De azért már kopnak, alakulnak, gyorsulnak. A hangok között pedig értelmes szövegeket vagy közhelyeket mondók, lassan, tagolva beszélők, vagy kapkodók. A hangszínek rokonszenvesek, közömbösek, vagy éppenséggel ellenszenvesek. A kiejtés figyel a nyelvre, alaposan megnyújtja a hosszú mássalhangzókat, vagy mit sem törődik vele. A szókincs változatos, vagy minden nap ugyanaz a tíz mondat ismétlődik, az elmaradhatatlan „tartsanak velem” kiséretében, mintha ezt nem lehetne legalább százféleképpen elmondani. Létezik azonban valaki, akiben még nyugdíjazása előtt valóban a közszolgálati rádiózás értékei összpontosultak: kellemes hangszín, változatos szókincs, a hallgatóig kisugárzó empátia, az ön-ismétlések elkerülése még a hetente visszatérő műsorokban is.
Csifó János (1935) az, aki rádiós életére tekint vissza ebben a könyvben és természetszerűleg csatlakozik hozzá mindaz, ami a Marosvásárhelyi Rádió körül forgott az elmúlt évtizedekben. A Megy a magnó vándorútra interjúalanyai az erdélyi csúcsértelmiségiektől egészen a hétköznapi emberekig, a rádió megszüntetése és feltámadása, az arany szalagtár elvitele és visszaszerzése, a korabeli felvételek készítése a magyar kultúra megőrzésének fontos eszközeként, a műsorok összeállítása a hangfelvételtől kezdve a szerkesztésen és cenzúrán át az adásba menésig. Amikor a János könyvét újraolvasom, egykori rádióriportereket és rádiós szerkesztőket látok, akik nagy magnószalag tekercseket forgatnak maguk előtt, kezükben olló, mellettük ragasztószalag és hihetetlen biztonsággal vágják ki a fülhallgatón hallgatott szövegekből nem csupán a fölösleges mondatokat, szavakat, hanem még a magán- vagy mássalhangzókat is. Annak idején a kolozsvári stúdióban Székely Raymond (1939-2014) barátom irányítása alatt, a bokáig érő magnószalag darabkák között megpróbálkoztam magam is vágással és bevezetőként feltettem a keresztkérdést: az „a” betű körülbelül hány centi? Rám nézett, és azzal a halk, szelíd hangjával válaszolt: attól függ, hogy ki mondja. Ma is attól függ. És nemcsak az „a” betű. És nem csak a rádióban.
Csifó János: Telefonrébusz
Rádiós paródia
Szereplők:
Cs: Csofiklesz János, műsorvezető
T: A telefonáló
Első telefonáló
Helyszín: Adáskabin élőben.
Cs: (Cseng a telefon) Halló, tessék, itt a telefonrébusz, Csofiklész János…
T: Hát nem a Csélédécsé?
Cs: Nem… Ez nem a Csélédécsé.
T: Hát, ha nem a Csélédécsé, akkor miért veszi fel a kagylót? (Leteszi.)
Cs: Hát ezer szerencse, hogy nem gorombáskodott, hisz élő egyenesben vagyunk, mint tudják, kedves hallgatóink. Nos, vajon kinek kedvez a szerencse… (Telefon) Igen, halló. Itt a telefonrébusz… Csofiklész műsorvezető… kérem a válaszokat
T: Hofi úr? Jaj beőrülök!
Cs: Nem Hofi, hanem Csofi… Cs-vel, mint Csövek…
T: Tudom, drága Csikó úr, hát hogyne tudnám, hát nem maga járt Svédországban Görögországon keresztül, s aztán olyan szép beszámolókat adott le a triboli tájakról.
Cs: Talán tirolit szeretett volna mondani.
T: Igen, azt, jártam én is ott, de aztán a bécsi hattyúsütés miatt… hallott már róla ugye Csopin elvtárs?
Cs: Na, de azért már csak lejáróban van az elvtársozás… hehe…
T: Jaj, az Isten szerelmére, nehogy lenómenklaturistázzon…
Cs: Dehogy, bár már volt ilyesmi…
T: Csak tetszik tudni, úgy meg vagyok hatódva, hogy végre személyesen adhattam egy telefont Csipó úrnak.
Cs: Igazán megható, de ne nagyon adjon nekem telefont, mert van itt elég. Azzal is megelégszem, ha csak egyszerűen telefonál nekem. Kérném szépen a válaszokat… tetszik érteni, az idő sürget…
T: Értjük… bocsánat, rosszul mondtam: ércsük… ércsük…, mert ez a helyes, ugyí?
Cs: Bizonyára szokta hallgatni a Nyelvművelőnket?
T: Hogyne, hát azért javítottam ki saját magamat… Csikó úr is ki szokta magát… javítgatni, helyesebben reparálni…
Cs: Bizony, bizony, de még mennyire? …De még nem mondta meg a becses nevét…
T: Mondom, tessék írni…
Cs: Hogyne, nagyon örülnék, ha lediktálná…
T: Diktálom.
Cs: Írnám is, csak nem találom az írószert.
T: Mondhatom? Megvan már a plajbász?
Cs: Meg…, na tessék diktálni.
T: Galamb János vagyok… Betűzzem?
Cs: Ugyan már… Ezek szerint druszák vagyunk. Élő egyenesben vagyunk, halkítsa le a rádiót, mert attól sípol, a gerjedéstől, ugye megért engem, Varjú úr?
T: Mondtam már, hogy Galamb vagyok.
Cs: Bocsánat, elnézést, bár mindkettő repül. Na kérem a választ.
T: Csak még hadd mondjak el valamit. Nagyon szórakoztató eset: az előbb rohan be a fiam, gyere gyorsan apja, mert te beszélsz a rádióban… Hogy menjek, látod, hogy telefonálok. Azt mondja a kölök: most azt is hallom, amit most mondasz… na mit szól hozzá?
Cs: Nahát! Íme, a gyerek spontán szellemessége, lenyűgöző ugye, Varjú úr?
T: Mennyire igaza van Csipó úr… mondhatom a választ?
Cs: Egy pillanat, csak szóljak a kollégáknak, hogy ki ne feledjék a mai fél egyes ajándékmuzsikából a Homonyik-számot, a Virágesőt. Mari, megvan? És az én anyámnak a selyemszoknyája is? Rendben, beintettek. Na, mondja Gerle úr…
T: Tudja, nekem az a kedvencem, hogy Édesapám, te jó asszony.
Cs: Mindjárt kifutunk az időből, kérem a válaszokat, ha lehetne, tömören.
T: Most én is úgy jártam, mint Hofi úr az imént, nem találtam a pixemet, s így csak egy kérdést jegyeztem le.
Cs: Előfordul az ilyesmi… De kérem már a válaszokat – uram…
T: Tudja, már van egy kft.-m, s annyira leköt, hogy csak azt tudtam lejegyezni, hogy mi folyik a Budánál?
Cs: Bevallom, fogas kérdés, de a másik kettő sem volt könnyű, mert a matematikai feladványban azt kérdeztük, hogy meg tudja-e mondani a kedves versenyző, hogy mennyi egyszer egy, de azt a választ is elfogadjuk, ha megközelítőleg felel.
T: Na, én csak azt az egyet tudom… a Budánál…
Cs: Tudja, hogy mi folyik Budánál?
T: Azt nem, de azt igen, hogy a kilencemeletes blokk földszintjén… mi folyik ki az én budámból?
Cs: De kedves jó Galamb úr…
T: Bingó! Na, most eltalálta a nevem.
Cs: Maga félreértett bennünket, rádiórébuszunkban nem foglalkozunk a vécéügyekkel.
T: Hát ki foglalkozik? Talán a zeneosztály?
Cs: De drága jó Gerle úr…
T: Megint mellé… akkor szerkesztő úr, legalább egy hirdetést.
Cs: Most nem lehet, mert egyenesben vagyunk…
T: Tudom, már szólt a fiam is, de legalább egy humanitárius hirdetést engedjen meg.
Cs: Nálunk a hirdetésért fizetni kell, de ismerje meg a vajszívemet, most az egyszer nem bánom, de aztán röviden és humanitárius legyen az a hirdetés…
T: Köszönöm. Meg is fogalmaztam, hogy ne dadogjak, khm!
Kedves hallgatóim, figyelem! Az én káeftém sürgősen alkalmaz teljes ellátással, 19 és 20 év közötti lányokat, 170 centi feletti magassággal, 99-es mellbőséggel, maximálisan 60 centis derékbőséggel, szex-masszázs-szalonomban, melynek a becses neve: Orgázmusz. Tessék jegyezni telefonszámom… Diktálom…
Cs: Álljon meg a menet! Mit csinált, maga szerencsétlen? Tudja, hogy élő egyenesben vagyunk?
T: Tudom, kérem, én csak segítek a kft.-mel az államnak megoldani a munkanélküliséget… Én munkahelyet biztosítok, kérem…
Hol kell fizetni?
Cs: Sehol! Most én fogok fizetni, mert a maga humanitárius híre miatt kifutottunk az adásidőből…
(Taps-függöny)
(1992.)
Pusztai Péter rajza