Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (43)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Markó Béla: Csatolmány. Versek 2011-2013.
(Bookart Kiadó, 2013. Szerkesztő: Kovács András Ferenc. Tipográfia és kötésterv: Hajdú Áron. Borítóterv: Részegh Botond)
Sok könyvem és sok dedikációm van tőle. De hogy ezt választottam, nem véletlen, hiszen ebben a mondatban érvényesül a legjobban életének két kulcsszava: a politika és a vers. Pontosabban: előbb a vers, majd a politika, azután megint a vers. Ám valamire még érdemes felfigyelni. Markó Béla (1951) politikusi beszédeiben nincs jelen a vers, ha csak éppen nem költőkre emlékezik valamilyen évfordulós ünnepségen. Amíg az RMDSZ-t vezette, amíg szenátorkodott, vagy romániai kormánytisztséget töltött be, addig lírai alkatát háttérbe szorította, hiszen nehezen képzelhető el, hogy napközben költségvetési kiigazításokkal, pártprogramokkal, a legkülönbözőbb törvénycikkelyekkel foglalkozzon, veszekedjen-vitatkozzon a parlamentben, éjszaka pedig szonetteket írjon. Amint azonban nem indult újra az RMDSZ-elnökségért (2011), visszavonult kormánytisztségéből (2012) és úgy döntött, hogy többet szenátori mandátumra sem pályázik (2016), azóta egyre nagyobb számban jelennek meg a könyvei: versek, gyermekversek, esszék, publicisztika, dokumentum összeállítások. Ám ha a politikusi termékeket, nyilatkozatokat, beszédeket, közleményeket stb. jól el lehet választani a költői-közírói-írói szövegektől, azt senki nem várhatja el, hogy magában a markói gondolkodásmódban is élesen elhatárolódjanak egymástól, a külvilág és a költői én megszakítson minden kapcsolatot. Sok-sok szövegét olvastam, a legutóbbi, Bocsáss meg, Ginsberg című kötetéért a napokban újabb díjjal tüntetik ki, a szívszorítóan fájdalmas, illúziókkal leszámoló, címadó verse pedig mintha annak is búcsút intene: az értelmiség és az értelmesség képes befolyásolni a politikát. Pedig mifelénk Erdélyben, nemzetiségi sorsban, ahol Trianon óta az alkotói-értelmiségi és a közösségi sors összefonódott, ez kimondottan tragédia lenne. Akkor kiben és miben lehet bízni? A nagyotmondókban? A pénzben? Az utánzókban? A mások megfogalmazásait szolgamód átvevőkben? A történelem majd eldönti, hogy Domokos Gézának vagy Markó Bélának miben volt igaza. De ahhoz nem fér kétség, hogy az Erdély-központúság, a romániai magyar közösség önálló döntésképességének a megőrzése, a sajátosság méltóságának a hitvallása, a mi magunk kialakította, magyar intézményekkel való romániai szerepvállalás olyan erények maradnak, amelyek akkor villannak fel még erőteljesebben, ha megpróbálják lerombolni vagy bármiféle szempontoknak alárendelni mindezeket.
Markó Béla: Erkély
Derékig kihajolva
poéták és vezérek,
nincsen kezük, se lábuk,
mert mellszoborként élnek
a tűző napsütésben
vagy csattogó hidegben,
s a halhatatlanságtól
ellágyuló szívekben,
és fújhatja a szél már,
vagy moshatja a zápor,
ha újratermelődtek
a művész anyagából,
vagyis kőből leginkább,
s időnként fényes bronzból,
függ a megrendelőtől,
hogy mégis mire gondol,
ám kőben-e vagy bronzban,
a hősök élnek újra,
s jelenvaló már minden,
nem emlékszünk a múltra,
állnak vitézkötésben,
hullhatatlan süvegben,
míg torkunkból a szózat
felzendül rendületlen,
térdig, hasig, hónaljig
vagyunk szoborba zárva,
és átérzi a nemzet,
hogy ezer éve árva,
s a hősök köztünk vannak,
de megfagyott az ágyék,
koszorúz meghatottan,
majd hazamegy a gyásznép,
kinéz a kő magából,
s már vissza sose bújhat,
ha áldás és galambszar
csak mind-mind oda hullhat,
kinéz a hős a kőből,
s kinéz a hősből Erdély,
minden egyes talapzat
egy-egy Júlia-erkély,
és mindegyiknek megvan
ezernyi Rómeója,
ki összegyűl, s szerelmét
könnyhullatva lerója,
de úgy tűnik, nem értjük
egymást, hiába nézzük,
Júlia minket bűvöl,
pedig mi őt igézzük.
Marosvásárhely, 2012. június 3.
Pusztai Péter rajza