Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (45)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Hajdú Farkas-Zoltán: Az árulásról. Könyv és film.

(Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2011. Szerkesztette: Vida Gábor. A szöveg első változata 2004-ben jelent meg a kolozsvári Koinónia Kiadónál, Szászok – egy árulás címmel)

Párhuzamok, hasonlóságok, ellentétek, egymás iránti közömbösség. És még folytathatnám. Sokféleképpen lehetne jellemezni a történelem folyamán az erdélyi szászok és székelyek inkább egymás melletti, mint együttélését és jóval inkább a szászok hatását a székelyek életére, mint fordítva. Tény és való, hogy az 1876-77 évi megyerendezés során a magyar állam megszüntette mind a szászok, mind a székelyek autonómiáját, eltűntek a székek és erőteljessé vált a központosítás. A második világháború után a szászokat tömegesen telepítették ide vagy oda, később pedig egész egyszerűen eladták az NSZK-nak, majd a romániai rendszerváltás után már majd mindenki magától ment, így építészeti örökségüket, kultúrájukat hátrahagyva, alig tizenötezren maradtak, végérvényesen felszámolva saját nyolc és fél évszázados történelmüket. A székelyeket, a koholt vádak alapján hozott politikai itéleteket és az erőteljes asszimilációs kisérleteket leszámítva, nagyobb tömegekben nem sikerült megmozgatni, még eladni sem lehetett, hiszen a csábítás csak az immár nyitott világban következett be. A szászokról és a székelyekről nem a történészek száraz stílusában, hanem a valóban értékes irodalom eszközeivel jóval többet tud Hajdú Farkas-Zoltán (1959), akinek kötődése ide-oda is többszörös. Az édesanyja szász, az édesapja csíki székely, ő maga itthon tanárkodott, muzsikált és néprajzoskodott, ameddig mennie kellett, és Heidelbergig meg sem állt, de ott is magyarul ír, németről-magyarra fordít és nem általában a magyar, hanem mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalom alkotója. Soha nem ír szokványosan. Ebben a könyvében is a két jól ismert személyiség körül kibontakozó, önvallató szász történet ötvöződik a történetről készült film leírásával. A tévések, a filmesek werkfilmnek nevezik azt a munkát, amely magának egy-egy produkciónak a gyártásáról számol be, miközben ez utóbbi is önálló alkotás lesz. Hajdú Farkas-Zoltán minden könyvére jellemző azonban a modern irodalmi eszközök használata, az énkép ötvözödése azzal a világgal, amelyről beszámol, és igen gyakran a harmadik személyű írással együtt magának az írás folyamatának a bemutatása, voltaképpen az a bizonyos joyce-i work in progress, amely lehetővé teszi a különféle narrációk és a különböző idősíkok egymásba hatolását, különösebb magyarázatok nélkül, hiszen felnőtt, gondolkodó embernek képzeli magát az olvasót is. „ Tankönyv és mementó, amelynek minden kelet-európai polcon ott a helye” – írja a könyv előszavában Szőcs Géza. És úgy gondolom, nem csak ennek, hanem az azóta szép számmal megjelent Hajdú-könyveknek is.


 

Hajdú Farkas-Zoltán: Az árulásról (részlet)

Helyszín: a kastély felett húzódó fennsík. Bergel öreg körtefának támaszkodik, háttérben zöldellő kukoricatábla. A távolban román kori kápolna.

Megtelepedett nép fia vagyok. De már gyermekkoromban megismerkedtem az évszázadok – évezredek? – során pásztorkodó népességekből kialakult szomszédainkkal. A háború utáni zavaros politikai helyzet révén szellemileg is közelebb kerültem ehhez a pásztornéphez. Komor politikai üldöztetésem során egy pásztor rejtett el. Tél volt, a hegyekbe kellett menekülnöm. Furcsamód ő is a hegyen tartózkodott, pedig a pásztorok rendszerint a medencékben teleltek juhaikkal. Pásztorom is „politikai okokból” bujdosott a havason: meg akarta menteni a nyáját az új diktatúra elől. Viszonylag hosszú időt töltöttünk együtt, én hamarosan megtanultam a keze alá dolgozni. A közösen eltöltött idő során sokat tanultam erről a számomra idegen kultúráról. A pásztor alapvetően nem nomád, hanem az évszakok változásához igazítja életét, melynek éppoly szigorú rendje van, akár a földművelésnek. Csak hát ez egy másik rend. És ez mentalitására, kultúrájára is rányomja bélyegét. A pásztorok között élve jöttem rá, hogy megtelepedettek és vándorlók között egyfajta polaritás létezik. Az egyik a röghöz van kötve – hogy ezt, a megöregedett kifejezést használjam –, a másik vándorlásra kényszerül. Ősrégi ellentmondásról van szó, gondoljunk csak az antik világ vagy a Biblia példáira. Számos történetünk szól e két életforma között feszülő ellentétről. Ennél a pásztornál személyesen is megtapasztalhattam a homéroszi vendégszeretetet. Viszonylag hosszú időt töltöttem kunyhójában, de soha sem kérdezte a nevemet, vagy hogy honnan jövök, merre tartok, egyáltalán, mit keresek nála. Egyszerűen csak befogadott.
Pásztorom vendégszeretetét sokszor hetekig igénybe vettem. Abban az időben sokan bujdostak a hegyekben az állambiztonsági szervek elől. jól ismertem a vidéket, mert gyerekkorom óta télen-nyáron túráztam, síeltem a havasokban. Hosszú időn keresztül amolyan futárként működtem a különböző csoportok között. Valahányszor visszatértem a pásztorhoz, szó nélkül befogadott. Ezt a találkozást a „mással” – a megtelepedett író találkozását a vándorló pásztorral – később néhány regényemben, elbeszélésemben is feldolgoztam.
Népem településeket hozott létre, városokat épített. A pásztorokkal ellentétben arra kényszerült, hogy a háborús időkben egy helyben maradjon, hogy megvédje, amit megteremtett. Nem volt más választása, falakkal és védőbástyákkal kellett körbevennie magát. Szülőföldem egyes helységei valóságos védrendszerek. Ez az elzárkózó, falak, bástyák, felvonóhidak mögé bújó, védekező életforma a pásztornépekétől eltérő mentalitást alakított ki. A városlakót a falak közötti élet – átvitt értelemben is – visszafogottá, az idegenekkel szemben gyanakvóvá teszi. Barátságosan fogadja az idegent, mert hát megtanult illedelmesen viselkedni, de nagyon tartózkodó. Vagyis gyökeresen hiányzik belőle a pásztor természetes – a szabad természethez kötődő, ebből eredő – nyitottsága. Nem, a két életlehetőség egyszerre nem vállalható…

Helyszín: A fennsík dombján húzódó szőlős. Bergel mohos kőpadon ül. Háttérben a kastély és a városka.

Vegyük már észre: perverz korban élünk! A tegnap még érvényesnek hitt, Európa kulturális identitását meghatározó álláspontokat modern kérdésfelvetések, pszichologizálás, relativizálás pervertálják. Sokszor az az érzésem, hogy fel sem fogjuk, mit művel a „modern” ember. Szabadosságunk legvégső határaihoz érkeztünk! Rövidesen rá kell eszmélnünk, hogy ez így nem mehet tovább! Ez végképpen tönkreteszi társadalmunkat! Vagyis vissza kell találnunk a már nem relativizálható, igaz álláspontokhoz.
Az árulás meghatározó szerepet játszott életemben. Mert galád árulás áldozata vagyok! Az árulás a XX. század kedves gyermeke, de hát ez ma sincsen másként. Korunk az árulást gavalléros csínnyé minősítette, az árulókból pedig médiasztárokat csinált. Erre egy belső egyensúlyát őrző társadalom nem lenne képes! Természetéből adódóan utasítaná el az árulók szerepeltetését! Jó, őket is szóhoz kell engedni, hallgassuk meg a véleményüket, ismerjük meg a történetüket. De vigyázzunk! A határok már a felismerhetetlenségig elmosódtak!
Elárultatásomnak több dimenziója van. Mert nem csak magam és írótársaim feladásáról van szó. Ehhez hozzáadódik a nyilvánosság előtti tudatos hazugság, majd a hazugság eszközeivel összetákolt rágalom és hamis vád. Egy árulóval még ki tudnék egyezni. Nyitott lennék a párbeszédre – feltéve, ha ezt ő kezdeményezné. Mert ezt írja elő keresztényi etikám. Ha azt mondaná, hogy nézd, sajnálom, kikészítettek, gyenge voltam… biztosan nem tagadnám meg tőle a békejobbot. De az én esetemben – s nemcsak rólam van szó, hanem legalább tizenöt áldozatról –, teljesen más a helyzet! Mert itt az áruláshoz hozzáadódik a hazugság, a tények meghamisítása, és az erre alapozó rágalom, a hamis vád. Ez a disszonáns hármas hangzat teszi lehetetlenné számomra a megbocsátást.
Nemrégiben lehetőségem nyílt megszerezni összes állambiztonsági dossziém másolatát. Olvasásuk során fiatalkori életrajzom, mindaz, amit eddig tudtam és elmondtam róla, ijesztő tényekkel egészült ki. Ezek a dokumentumok mélyen megrendítettek. Barátaim, ismerőseim többször is feltették nekem a kérdést, hogy miért sürgetem a dossziék rendelkezésemre bocsátását? Hogy régi sebeket felszaggató fölösleges megterhelés az egész. Netán bosszúvágy hajtana? Őszinte lelkiismerettel kijelentem: a bosszú ismeretlen érzés számomra. Régi sebeket sem szeretek felszaggatni – sem magamban, sem másokban. De az árulásra vonatkozó testes iratcsomag végigtanulmányozása közben érzett izgatottság után kellemes, belső nyugodtságot éreztem. Sejtéseim néhol beigazolódtak, máshol kiegészült a kép. Jóleső érzés, hogy egy sor régi dolog tisztázódott az életrajzomból… S ehhez mindenkinek joga van!


Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves

Kozán Imre : Fekete ugar

Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában

Imreh Sz. István: A kromoszóma

Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România

Méliusz József: Bukaresti kávéház

Tari István: Elmulatott jövő

Fodor Sándor: Levelek hazulról – haza

Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok

Bedros Horasangian: Magányos ló az autópályán

Baracs Dénes: Chansonévek

Márton László: Harangok

Ferencz S. István: Nyári vándorlások

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat

Vofkori László: A tudomány vonzáskörében

Bilibók Ágoston: A Csíkszereda-Gyimesbükk vasútvonal története

Bitó László: Ábrahám és Izsák

Sándor József: Geometriai egyenlőtlenségek

Péter László: A közvélemény szociológiája

Vonatok balladája. Magyar költők vallomásai a vasútról

Oláh István: A második északon

Találkozásaim a költővel

Tompa Gábor: Aki nem én

Varga László: Kérem a vádlott felmentését!

Balogh József: Erdélyi lórum. Bökversek és öltemények

Rab János: Élet és energia

Az ember ott a legfájóbb magyar

Vorzsák Anna: Méra naplója

Ferencz Zsuzsanna: Kik és Mik ügyei

Pomogáts Béla: Erdély hűségében

Nicolae Bucur: Ademenirea Timpului (Az Idő csábítása)

Kóka Rozália: Egy asszon, két asszon

Zöld Lajos: Kölcsönkért élet, kamatra

Kányádi Sándor: Jövendőmondás

Váli József: Üveghegyek

Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919-1920

Boda Edit: Kamuflázs

Mircea Nedelciu: Módosító javaslat a birtoklás ösztönéhez

Szilágyi Aladár: A Klisszura titkai

Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból

Kádár Zsombor, Pál-Antal Sándor: A székelyföldi erdészet és faipar

Csifó János: Megy a magnó… Egy rádiós emlékei

Markó Béla: Csatolmány. Versek 2011-2013

Beder Tibor: Gyalogosan Törökországban

2019. április 15.

Szóljon hozzá!