Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (47)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Papp Kincses Emese: Virrassz velem

(Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 1999, Borítóterv: Ádám Gyula)

A kéziratot még jóval a könyv megjelenése előtt ideadta. Hogy olvassam el. Nem szerkesztési vagy névellenőrzési szempontok alapján, hanem csak úgy. Azt hiszem, vágyott valamiféle visszajelzésre. Ő nem határidőkre, nem újságoknak írt, többször el is mondta nekem, hogy csak akkor tud írni, amikor úgy érzi, belső kényszer hajtja. Amikor önmagával szemben sem teheti meg, hogy ne írjon. Akadtak ilyen helyzetek szép számmal. Mondtam neki, hogy a szöveg remek, roppant gördülékeny és olvasmányos. Benne van minden, ami Papp Kincses Emese (1943-2014). Érzelem és értelem, a politikai meggyőződés, saját népének a szenvedélyes szeretete, sőt még tévedéseinek az elismerése is. A romániai rendszerváltás kezdő éveinek krónikája ez az alig több mint száz oldalas könyv. Nem napló, nem dokumentumregény, nem is hagyományos memoárirodalom, emlékek egymást követő idősíkokbeli visszapörgetése, hanem az énközpontúság közösségi gondolkodássá való átnemesítése. Mindig tele volt ötletekkel, éppen mit kellene tenni, hová kellene menni és sok mindent előre megérzett. Tőle származik a Menni vagy maradni? pályázat ötlete, még a kilencvenes évek elején, a Csíki Lapokban, amelyre több mint kétszáz kézirat futott be a világ majd minden sarkának magyarjaitól és azóta valaki már doktorált is belőle.
Csíkban, Március 15-én olyan előadásokat rendezett önmaga forgatókönyvei, expresszív színpadképei alapján, amelyeket azóta sem felednek. Képes volt a haldokló Traktorgyár éppen szélnek bocsátott alkalmazottaiból férfikart szervezni, hogy aki rájuk nézett, annak menten megdobbant a szíve. Az eddig csak az iskolába járó középiskolások egész egyszerűen követték őt mindenféle próbákra, amelyek hosszú heteken át megelőzték az általa írt rockoperák színpadravitelét. Persze, magyar-német szakos tanárként megszerezte a doktori címet is, tanított a Sapientián és írt még több könyvet, a legutolsót halála előtt néhány nappal mutatták be, de ami mindörökre megmarad őbelőle, az a szenvedély. Igen, a szenvedély, amely teljesen kikopott a mai politikai diskurzusokból. Talán az idők alakultak így, talán a politika mesterséggé válása, talán a gyors kommunikáció mindenhatósága. Emese azonban bárhol, bármikor, bármiről, mindenhol szenvedélyesen beszélt, akkor is ha egyetértett, és akkor is, ha ellentmondott. Életében is, halálában is róla lehetne megmintázni az igazi forradalmár alakját. Csak az a kár, hogy a hozzá illő, igazi forradalmak nem nagyon dübörögtek át ezen a tájon.


 

Papp Kincses Emese: Virrassz velem (részlet)

HETEDIK ÉJSZAKA

Hristos a înviat, Krisztus feltámadott, fogadott bennünket a borsi határon a román vámtisztnő, harmincan voltunk, tanárok egy hétig Budapesten, iskolákat látogattunk, fontos emberekkel találkoztunk, terveket szőttünk, még ezer forint költőpénzt is kaptunk az önkormányzattól, erre folyóiratokat és könyveket vásároltunk, évek óta nem voltunk Magyarországon, este tízkor indultunk Csíkszeredából, az izgalomtól szinte egyikünk sem aludt, dobogó szívvel léptük át a határt, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megláttuk a magyar feliratokat, hát itt vagyunk, tényleg megnyíltak a határok, átengedtek minket, mesélték, hogy januárban a vámtisztek mosolyogva, a győzelem jelét mutatva köszöntöttek minden utast, adevărat a înviat, valóban feltámadt, válaszoltuk kórusban, a románoknál ez a szokás húsvétkor, így köszöntik egymást, de unde sunteți, hová valósiak, mondjuk kórusban vidáman, hogy Csíkszeredából, a hölgy elkomorodott és leparancsolt a buszról, minden csomagot, bőröndöt, nylonzacskót be kellett cipelnünk egy terembe, ő a buszban maradt, minden ülés alá benézett, az egyiken talált egy kis könyvecskét, Karácsonyi forradalom volt a címe, az ablakon át lestük, mit csinál, nekitámaszkodott a sofőr székének és egy óráig olvasgatta egyre komorabb arckifejezéssel, itt baj lesz, önök románellenes propaganda anyagot szállítanak, azonnal gyűjtsenek össze minden újságot, könyvet și la gunoi cu ele, hiába tiltakoztunk, a szemétbe minden könyvvel, újsággal, másként nem mennek tovább, ezek szakkönyvek mondta sápadtan Sándor Dénes, nem dobom a szemétbe, avem și noi cărțile noastre de specialitate, van elég román szakkönyv, minek nekünk magyar, a kabátjainkba dug-dostuk a könyveket, de az újságokat szét kellett tépnünk, ott állt mellettünk és diadalmas arccal nézte, hogyan telik meg a szemétkosár, dumneata vii cu mine, maga velem jön, mutatott rám, megrémültem, mert nálam volt egy papír, a bátyámtól kaptam, a Vatra românească titkos dokumentuma a magyar kérdés végleges megoldásáról, ezt március huszadikán szerezték meg a székházukból, húsz pontos konkrét akcióterv volt, hogyan lehet Erdélyt megtisztítani a magyar elemektől, kémfilmekből tanult mozdulattal hirtelen a mellettem álló Tamás Feri kezébe csúsztattam, dugd el gyorsan, s ő rezzenéstelen arccal, a zsebébe tette a papírokat, mintha egész életében konspirált volna, nem sokat ért ez a dokumentum, mert közben az RMDSZ leült tárgyalni a Vatra vezetéssel és minek olajat önteni a tűzhelyre
nem szeretnek ezek minket, mondta Kolumbán Gábor és szomorúan nézett okos szemével, nem bizony, mondtam én, Tusnádon próbáltuk meggyőzni Gabriel Andreescuékat követeléseink jogosságáról, a szegény román többség érzékenységéről beszéltek, meg a mi türelmetlenségünkről, nem használt semmilyen érvelés, mintha a falaknak beszéltünk volna, ők mondták a magukét, mi meg a magunkét, a román kommunistaellenes elit, költők, írók, tudós szociológusok a lehető legrosszabb taktikát választották, nem vettek részt a politikai küzdelmekben, polgári szövetséget, magas szellemi színvonalú folyóiratot hoztak létre, a 22-est, amit csak egy szűk réteg és a reménykedő magyar értelmiségiek olvastak, így nem jutott el üzenetük az egyszerű románokhoz, a szellem, az emberi értelem illuzórikus hatalmában bízva akkor kaptak csak észbe, amikor Adrian Păunescu és Corneliu Vadim Tudor már bent ültek és ordítoztak a parlamentben, noi muncim, nu gândim, mi dolgozunk, nem gondolkozunk, a huszadik század végi Romániában hihetetlen mozgósító ereje volt e tragikomikus jelmondatnak, ezt a lozinkát harsogva vonultak fel egy bukaresti gyár munkásai egyetemistákat verni, le kellett törni a fiatalság, az egyetemi ifjúság ellenállását, ők fogadták el a legnehezebben, hogy itt olyan rendszerváltás volt, hogy visszajöttek azok, akik el sem mentek, a fővárosi Egyetem tér volt a gyülekezőhelyük, heteken keresztül több ezer fiatal kiabálta, hogy le a kommunizmussal, lángoló beszédeket mondott a diákvezér Marian Munteanu, akit a bányászlátogatáskor úgy megpofoztak, hogy kigyógyult és légionárius lett belőle, erről az emelvényről hallottuk először a kecskeszakállú, feminin külsejű Emil Constantinescut, az egyetem rektorát, tanárok, diákok, disszidensek, értelmiségiek szabad fóruma volt ez, ők voltak a golánok, ezt nem tudom neked lefordítani, magyarul talán kedves tekergőt jelent, volt egy golán himnusz is, rock zenekar játszotta, a refrént egyszerre énekelte a sokezres tömeg, mai bine mort, decât comunist, inkább halott leszek, mint kommunista, Bányai Pétert is hosszan éljenezték, pedig bejelentette előre, hogy ő magyar, de nyilvánosan megfeddte a szüleit, merthogy kommunisták voltak szegények, mi is küldtünk nekik üdvözlő táviratot a háromszázezer székely golán nevében, de nem olvasták be, a temesváriak is kiáltványban követelték a nómenklaturisták félreállítását, ehhez is csatlakoztunk, de mivel senki sem tudta, hogy kik is igazából a nómenklaturisták, mindenki maradt szépen a helyén
a váradi kongresszuson Gyímesi Éva arról beszélt, hogy az RMDSZ-ben nincs helye a volt rendszer kommunista haszonélvezőinek, Domokos Gézát megrázta a dolog, akkor Éva fellépdelt a színpadra, Rád nem vonatkozik ez drága Géza és megcsókolta, nagy elérzékenyülés lett a teremben, sokan fellélegeztek, azóta sem bolygattuk senkinek sem a kommunista múltját, miért legyünk mi magyarok szigorúbbak a mieinkhez mint a románok, úgyis olyan kevesen vagyunk, meg egyre csak fogyunk, csak Katona Ádám dühített mindenkit a hülye követeléseivel, hogy készítsen minden RMDSZ tisztségviselő politikai önéletrajzot, tisztázza a viszonyát a szekuritátehoz, bőven elég az, ha valaki magyar, ezt még az RMDSZ alapszabályzatába is belefoglalták, mint egyetlen kritériumot, hogy mindenki számára világos legyen
két hónap után az Egyetem-téri tüntetőket könyörtelenül szétverték, sokan ott is aludtak a téren sátrakban, egy este megrohamozták őket, némi. dulakodás is volt, felgyújtottak néhány autót, másnap Iliescu behívta a Zsil-völgyi bányászokat, több ezer bányász érkezett különvonatokon Bukarestbe szénporos arccal, bányászruhában, botokkal és dorongokkal hazafias kötelességét teljesíteni, a demokráciát védeni, elárasztották az utcákat, betörtek az egyetem épületébe, megverték a diákokat, összetörték a milliós értékű laboratóriumokat, az utcán hajkurászták az értelmiség gyanús egyéneket a szemüvegeseket, a szakállasokat és a vörös hajú nőket, hátha valamelyik Ana Blandiana, a költőnő, megfordult itt a világ, felborult minden értékrend, az apák a fiúk ellen, ösztönlények a szellem emberei ellen, dorongok a tudás szimbóluma, az egyetem ellen, s a végén az államelnöki dicséret, szép volt fiúk, most helyreállt a rend, a társadalmi harmónia, megint győztünk, ebben az országban megbecsülik a kétkezi munkást, olyannyira, hogy a fizetésük sokszorosa egy egyetemi tanárénak, vagy egy főorvosénak, vin ortacii, jönnek a bányászok, ezzel lehet ijesztgetni a bukarestieket azóta is, jöttek is ősszel megint, megbuktatták a miniszterelnököt is, a Daciada mintájára új szót is alkottak, mineriada, volt mineriada egy, mineriada kettő, három sőt négy is, hat év múlva majdnem polgárháborút robbantottak ki, őket csak megverni lehet, de legyőzni nem, mint tették ezt nem is olyan rég a különleges rohamosztagok, amikor már negyedszer indultak el Bukarest felé, mind magyarázhatták ezek után a politikus urak, hogy Románia a stabilitás földje, s a román nép legjellemzőbb vonása a mélységes tolerancia, hanyatt-homlok menekültek el a külföldi befektetők
akkor én a Hargita megyei RMDSZ politikai titkára voltam, nem is szerepeltem a jelölt listán, de a teremből engem javasolt valaki, két szavazattal kaptam kevesebbet, mint Hajdú Gábor, de nem én lettem az alelnök, kitalálták nekem ezt a politikai titkári állást, fizetést is kaptam másfél évig, annyit mint egy kezdő tanár, kíváncsi voltam, jelentkezik-e bár egyetlen román a magyar nyelv tanfolyamra, amit meghirdettem a helyi újságban, nagy meglepetésemre közel harmincan iratkoztak be és ne mosolyogj, semmit sem von le a dolog történelmi jelentőségéből, hogy a tanfolyam ingyenes volt és én tartottam az órákat, minden hallgató kapott egy magyar nyelvkönyvet, amibe beleírtam, hogy ez a Hargita megyei RMDSZ ajándéka, volt egy börtönőr tanítványom is, magától jött, nem a parancsnoka küldte, hogy tanuljon magyarul, nagy hasznát veszem doamna profesoara annak, amit magától tanultam, mert a börtönben egyre több a cigány és ezek nem tudnak egy szót sem románul, ebből láthatod, milyen sikeres volt ez az etnikumközelítési kísérlet
csak a Hargita megyei RMDSZ-t nem sikerült működtetni, fellázadt Udvarhely és Gyergyó is, hogy őket a csíkiak ne irányítgassák, provinciális lokálpatriotizmus ez a javából, itt csíki, gyergyói és udvarhelyi érdekek vannak, a csíki és udvarhelyi ellentétek még a megyésítés korából származnak, amikor Csíkszereda és Udvarhely vetélkedett a megtisztelő megyeszékhely rangért, tüntetések voltak mindkét városban, Branisné, a kinevezett első titkár felesége Udvarhelyre szeretett volna menni, mert Csíkban szörnyű hideg telek vannak, és ő fázós természetű, a tüntetők azt kiabálták, dinamó bugyit Branisnénak, az udvarhelyiek büszkén mondogatják, hogy övék a legmagyarabb város Erdélyben, mintha ez az ő érdemük lenne, míg a megyeszékhelyre közel tízezer román költözött az évek folyamán, nemcsak vezető pozíciókba kerültek, sok fiatal munkáscsalád is itt telepedett le, a gyerekeik már valódi csíkiak, itt születtek, itt járnak iskolába, lebontották a század eleji szecessziós épületeket, próbálták eltüntetni a város magyar jellegét, egyforma városokat terveztettek, legyen mindegy, hogy Piatra Neamton jársz vagy Szeredában, ugyanaz a városkép fogadjon, hatalmas pártszékház, kultúrotthon és sivár lakónegyedek, de az együttmozduló Székelyföld is egyelőre csak a Kolumbán Gábor víziója, aki úgy járt, mint az egyszeri kapitány, aki elkiáltotta magát, utánam székelyek és kirántott karddal előrelovagolt, nem vette észre, hogy a sereg leragadt Zsögödnél
jaj vigyázzon drága, ne álljon itt egyedül a fánál, mert jön egy vátrás és elkapja, székelyruhás, fejkendős asszony fogta meg a karom a fehéregyházi emlékkertben, megkérem szépen tessék nekem a beszédét lemásolni és elküldeni Csókfalvára, el akarom tenni emlékbe, lovas szekerekkel, buszokkal több ezer ember jött el július 31-én Fehéregyházára, az emlékműhöz vezető hosszú úton órákon át özönlött a sok ünneplőbe öltözött ember, az RMDSZ vezetőség egyetlen tagja sem volt ott, közel volt még a vásárhelyi fekete március, provokációtól féltek, rendőri vagy katonai beavatkozástól és így mindörökre szegényebbek maradtak egy csodálatos élménnyel, így léptem én elő ünnepi szónokká, Gábos Dezső tanító úr azóta is minden évben meghívott beszédet mondani, csak a 150 éves jubileumi ünnepségre nem, igaz, hogy ezt már nem ő, hanem az ügyvezető elnökség szervezte és ott volt a magyar külügyminiszter is, meg még igen sok nagyon fontos úr, ahogy ez illik a magyar szabadságharc vértanú költőjéhez, és a félezer névtelen halotthoz, én büszke és boldog voltam, amikor Borbély Kati a nyakamba borult Fehéregyházán, a Lármafa együttes, húsz bajuszos, székely-harisnyás, jó kiállású, csíkszeredai traktorgyári munkás Kossuth nótákat énekelt, háromszor tapsolták vissza őket, az ünnepség után több órán át együtt énekeltünk több száz ismeretlen emberrel, próbáltuk elfelejteni, hogy előző nap ismeretlen tettesek kalapáccsal bezúzták az Ispánkúti Petőfi szobor szép, magas homlokát, hallgassatok, most én következem, mondtam a gyermekeimnek, szerettem volna, hogy hallják, micsoda szónok vagyok én, de valami baj lehetett a magnóval, mert a vásárhelyi rádióból vékonyka kislányhang nyávogása hallatszott, te is eltakartad az arcod, ne lássam, hogy mulatsz rajtam
a szobroknak valami mitikus jelentése van a földtekének ebben a boldogtalanabb felében, a kolozsvári Mátyás szobrot a ceausescu idejében is szokás volt meglovagolni december elsején, ezen a napon szokták ünnepelni, hogy Erdély, ez az ősi román föld, a huszadik század elején végre, 1918-ban egyesült a másik két román fejedelemséggel és létrejött a România Mare, Nagyrománia, Bajor Andort egyszer nagyon megverték, mert megpróbálta a részeg suhancokat leparancsolni a magyar király hátáról, most e törékeny demokráciában törékenyek lettek a szobrok is, mármint a mi szobraink, ezeket mindig azonosítatlan személyek csonkították meg, vagy döntötték le, lemoshatatlan fekete festékkel mázolták be, bárki bármikor befestheti a kétnyelvű helységnévtáblákon a magyar feliratot is piros sárga kékre vagy feketére, kedve szerint, a román történelmi nagyságok szobraihoz, amelyek hatalmas méretűek, nem ajánlatos közel menni, van Avram Iancu szobor Marosvásárhelyen és Mihai Viteazul Sepsiszentgyörgyön, egy vásárhelyi fiatalembert két évi börtönre ítéltek, mert állítólag fel akart mászni a Iancu szoborra és ezzel mélyen megsértette nemzeti érzületében a helyi románságot, ezután nemcsak a Iancu kezébe dugtak piros-sárga-kék zászlót, lovát is körültekerték a nemzeti színű zászlóval, hogy védjék a magyarok sanda szándékaitól
a két világháború között majdnem minden székely faluban román templomot építettek, de mivel a csendőrök vagy a jegyző volt csak román, papokat sem tudtak biztosítani, hívők nem lévén, üresen álltak több évtizeden át, Csíkszereda központjában is van egy görög katolikus templom, húsz éve ment el az utolsó pap, évekig senki sem törődött az épülettel, cigányok tanyáztak időnként benne, ezekről az elhagyott templomokról megrázó filmeket készítettek, úgy mutatván be őket mintha a székelyek súlyos bűne lenne, hogy ilyen elhanyagoltak, az Adevărul lap gyűjtést is szervezett a székelyföldi román templomok megmentésére, a nyolcvanas években a vásárhelyi főtéri ortodox templom falára festettek egy freskót, a falu népe sírva nézi, miként vernek vitézkötéses magyarok egy román szentet, az ortodox püspökséget is idetelepítették Csíkszeredába, a brassói több százezres ortodox közösség tiltakozása ellenére, kormányrendelettel megkapták a volt pártszálló épületét, az étkezdét, egy másik rendelettel gazdasági épületek birtokába jutottak, a kereskedelmi bank is adományozott nekik egy épületrészt, esténként a feketeruhás főkötős apácák csoportosan vonulnak a templomba, kolostorok épülnek Székelyföld szerte, a Gyimeseken, Marosfőn és Gyergyóban, apácáknak ajándékozták az udvarhelyi beteg gyermekeknek szánt csereháti épületet is, most van készülőben egy törvény, ami az ortodox vallást a többi fölé emeli, úgymond nemzeti vallásként, a főesperes úr panaszolta, hogy míg az ortodox egyház több milliárd lej támogatást kap a román államtól, a székelyföldi magyar egyházak mindössze húsz milliót kaptak
a magyar közösségek is buzgó templomépítésbe kezdtek, nagy anyagi erőfeszítésekkel és külföldi támogatással épülnek templomaink, aki templomot épít, hazát épít, mondtam Siklódon, a gyönyörű új templom avatásán, aztán megtudtam, hogy a faluban mindössze százhúszan élnek, az iskola romokban, az egyik falon még ott lógott egy ceausescu kép, nincs szükség iskolára, nincs már gyerek
jussunkat követeljük, ez a címe annak a könyvnek, amely magyarul, románul, németül, angolul és francia nyelven kiáltja világgá, mi mindentől fosztotta meg a román állam a magyar egyházakat, csak az nem a miénk, amiről lemondunk, amit elvettek tőlünk, azt visszaszerezhetjük, bíznak egyházfőink az isteni gondviselés hatalmában, mert a földi román hatalomnak egyáltalán nem akaródzik a magyar egyházak és közösségek jogfosztását elismerni és az elkobzott vagyont belátható időn belül visszaszolgáltatni, hogy is képzelik, hogy visszaadjuk ezeket az épületeket, amikor a román jobbágyok vérével és izzadságával épültek, az erdélyi városok központjában megint magyarok és zsidók fognak lakni, ez a több száz éven át elnyomatásban tartott román nép megalázása lenne, mondta az államfő
lesz Bolyai egyetem, ezt én mondom, Tom Lantos, itt a kolozsvári színházban nektek, felállva, meghatódva tapsoltak a jó kolozsváriak, ha egy amerikai szenátor mondja, akkor így is lesz, én sok rossz dolgot tudok csinálni ennek az Iliescu embernek, ezt ő is tudja, Tom Degețelu, írták róla a román sajtóban, hetvenkedő Hüvelykmatyi, nagy fogadás volt a Lantos házaspár tiszteletére a katolikus parókián, késve érkeztek, addigra az RMDSZ-küldöttek mindent elpusztítottak a gazdagon megrakott svédasztalról, órákon át vártunk, aztán valaki azt mondta, hogy nem is jönnek, egész nap nem ettünk és megrohamoztuk az asztalt, Lantosné mellém ült le, éhes vagyok szívem, mi csak később kapunk vacsorát, gyorsan kerestem egy tiszta kistányért és arra sajtokat rendezgettem, honnan tudod szívem, hogy én vegetáriánus vagyok, hát én ezt nem tudtam, de nem mondhattam neki, hogy már egyéb nincs is az asztalon, beszélgetett velem, az RMDSZ vezetők vészjeleket adtak le a háta mögött, vigyázzak miket mondok, én a férjem tanácsadója vagyok, a kisebbségekkel foglalkozom, harminchat évesen mentem ki Amerikába, tudod-e szívem, hogy nem a magyar kérdés a legfontosabb, hanem itt vannak a szegény kurdok, ők tizenötmillióan vannak, nem mint az erdélyi magyarok, még sincs országuk, aztán tündéri mosollyal hozzám hajolt, szívem, te biztosan meg tudod nekem mondani, kik is ezek a székelyek
azonnal szállj ki az autómból, kiáltotta Kelemen Ata, átnyúlt előttem és gyors, ideges mozdulattal kinyitotta az ajtót, teljesen kivetkőzve apjától ráhagyományozott vásárhelyi úriember mivoltából, a Hungarian Human Rights alapítvány jutalomban részesített néhány ellenálló disszidenst, börtönviselt embert, Borbély Ernő, Búzás Laci, Szőcs Géza részesült a kitüntetésben és Páll Béla bácsi, akit alig tudtak felvezetni a színpadra, olyan rossz állapotban volt már, Kelemen Ata megbántódott, mert hogy ő hazajött Amerikából két év után, hogy az erdélyi magyarságnak felajánlja állatorvosi szolgálatait, később jutott csak eszébe, hogy képviselőnek lenni sem kutya, elvárta volna, hogy ezért díjazzák, akkor én azt kérdeztem tőle, mit gondolsz, mikor fogják azokat kitüntetni, akik el sem mentek


Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves

Kozán Imre : Fekete ugar

Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában

Imreh Sz. István: A kromoszóma

Mihai Flamaropol: 50 de ani de hochei în România

Méliusz József: Bukaresti kávéház

Tari István: Elmulatott jövő

Fodor Sándor: Levelek hazulról – haza

Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok

Bedros Horasangian: Magányos ló az autópályán

Baracs Dénes: Chansonévek

Márton László: Harangok

Ferencz S. István: Nyári vándorlások

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat

Vofkori László: A tudomány vonzáskörében

Bilibók Ágoston: A Csíkszereda-Gyimesbükk vasútvonal története

Bitó László: Ábrahám és Izsák

Sándor József: Geometriai egyenlőtlenségek

Péter László: A közvélemény szociológiája

Vonatok balladája. Magyar költők vallomásai a vasútról

Oláh István: A második északon

Találkozásaim a költővel

Tompa Gábor: Aki nem én

Varga László: Kérem a vádlott felmentését!

Balogh József: Erdélyi lórum. Bökversek és öltemények

Rab János: Élet és energia

Az ember ott a legfájóbb magyar

Vorzsák Anna: Méra naplója

Ferencz Zsuzsanna: Kik és Mik ügyei

Pomogáts Béla: Erdély hűségében

Nicolae Bucur: Ademenirea Timpului (Az Idő csábítása)

Kóka Rozália: Egy asszon, két asszon

Zöld Lajos: Kölcsönkért élet, kamatra

Kányádi Sándor: Jövendőmondás

Váli József: Üveghegyek

Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919-1920

Boda Edit: Kamuflázs

Mircea Nedelciu: Módosító javaslat a birtoklás ösztönéhez

Szilágyi Aladár: A Klisszura titkai

Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból

Kádár Zsombor, Pál-Antal Sándor: A székelyföldi erdészet és faipar

Csifó János: Megy a magnó… Egy rádiós emlékei

Markó Béla: Csatolmány. Versek 2011-2013

Beder Tibor: Gyalogosan Törökországban

Hajdú Farkas-Zoltán: Az árulásról

Székely Ervin: A műember

2019. április 17.

Szóljon hozzá!