Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (48)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban
(Pont Kiadó, Budapest, 2009, Borítóterv: Dali Endre)
Most az a neve, hogy Mariánske Lazne, hiszen Csehországban húzódik meg, erdők között, a német határ szélén. De hát azért a legtöbben még mindig úgy ismerik, hogy Marienbad. A királyok, az írók, a zeneszerzők fürdőhelye. Talán Herkulesfürdőhöz lehetne hasonlítani, csakhogy miközben a csehek az utolsó oszlopot is megőrizték és a környék minden fűszálára vigyáznak, addig Románia egykori legnevesebb fürdőhelye ma az enyészeté és a legtöbb, amire ott figyelnek: nehogy egy gyanútlan arrajárót kupán vágjon egy lezuhanó épületrész, mert akkor valakinek be kell menni a dutyiba.
Nyugati testvére azonban az irodalom- és a filmtörténet emlékezetes találkozópontja is, hiszen a francia Alain Robbe-Grillet (1922-2008) Tavaly Marienbadban című új technikájú, nem a klasszikus sztoriképzésen alapuló regénye, vagy ebből írt forgatókönyve, amelyet 1961-ben Alain Resnais (1922-2014) filmesített meg, immár huszadik századi, világhírű kultúrtörténeti értékek. Soha nem kérdeztem meg, de biztos vagyok benne, hogy Szávai Géza (1950) nem éppen vékony, közel nyolcszáz oldalas regényének tudatosan választotta ezt a címet, hiszen akárcsak az említett filmben, itt is kavarog az emlékezet, egymásba hatol a jelen és a múlt, az első és harmadik személy, a szenvtelen, tárgyilagos leírás és a finom iróniát sem nélkülöző lélekrajz, csakhogy az amolyan kirakós játékként összerakott alkotás ezúttal a rendszerváltás utáni évek Magyarországára, és nem egyszer típusfiguraként megrajzolt embereire utal. Igaz, az etédi gyökerű Szávai már ismert irodalmárként, a Hét szerkesztőjeként még 1988-ban átköltözött, így a lehető legtárgyilagosabb szemmel tudta megfigyelni mindazt, ami egy erdélyi magyar számára hihetetlen, hiszen aligha létezik még egy olyan ország Európában, amelyet – legalábbis az általunk látott médiatükrök szerint – a társadalmi gyűlölet folyói ennyire szétszabdalnának. Könyvét saját, Pont nevű kiadója jelentette meg, amely keményen állja a sarat abban a piacgazdasági versenyben, ahol ugyancsak hullanak a fejek. És közben vezetője rengeteget ír, majd minden prózai műfajban kipróbálja magát, nem beszélve a gyermekmesékről, amelyek az utóbbi időben számos kiadó számára jelentették a megmeneküléshez vezető piaci rést. Szávai Gézával és feleségével a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron szoktam találkozni rendszeresen, mindig szerények, mindig mosolygósak és csak azt látni, hogy egyre több a könyv az általuk bérelt néhány négyzetméteren. Bármiféle következtetés levonása nélkül, el is szoktam tűnődni az alkotókedv és a kereskedelem egyenes vagy fordított arányán. És mindig örülök, hogy a Pont nem jelenti kötelezően a mondat végét.
Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban
Mielőtt meghalt (befejező fejezet)
Sztojka Aladár csak annyit mondott, hogy a kétéves Takács Dominikot halálra harapó kutyát nem végezték ki a gyerek szülei. A gyilkos valahol él, az elajándékozott kutyák között van. Az Aladár nem magyaráz, nem indokol, csak kijelent.
Szerintem Takács Dominik szülei kivégezték gyerekük gyilkosát. Én is csak ennyit tudok mondani, Gróf Sztojka Aladár mindent tud a kutyákról, ezért amit ő mond, feltehetően az az igazság. Nemesbükkön a rendőrség gyanúja szerint kutyafalka alakult ki, és mind a „Tizenhárom eb után nyomoznak, hogy kiderítsék, kik voltak közülük a gyilkosok, akik halálra marcangoltak a falu futballpályáján egy hétéves gyereket”. A bűnös kutyákat kivégzik, „Elaltatják”, a többieket sokan örökbe fogadnák.
A boncolási jegyzőkönyv alapján a tizenhárom eb közül kiválasztották azt a hat kutyát, akik a kisfiú életét kioltó sérüléseket okozhatták. A többiek a rendelkezések szerint örökbe adhatók. Sztojka Aladár ezt a hat gyilkost sem végeztetné ki, csak „Megfigyelné”, megfigyelés alatt a kutya nem gyilkol. Én egész életemben mindent megfigyeltem, és mindent megjegyeztem, és Zsanett kacagta, hogy Jolánka néni szerint meg tudnám jegyezni a világ hatmilliárd lakóját, ha mindegyikről kis fotót láthatnék három másodpercig. Ezt mondta mielőtt meghalt, és Zsanett „Elhitte neki” arra a rövid időre.
*
Sztojka Aladárt figyelmeztettem, hogy minél több nyelvet meg kellene tanulnia, beleértve a kutyák ugatását. „Én eltűnök a matematikában”. A matematika még idejekorán örökbe vett. Már nem vagyok örökbe adható, Vincze Marietta se vehetne örökbe, mert hiába tenné. Sztojka Aladár nem vehet örökbe kutyát, mert azt a magyar törvények csak felnőtteknek engedik.
*
Jolánka néni kertjében mindig volt tök. Felkúszott a szára a kerítésre, a fáskamra tetejére, onnan lógtak le a nagyra nőtt töklevelek és a tökök, amelyek látványa Jónást, a menekülő prófétát idézte, Mayer Jolánka pedig a Jónás Könyvét idézte, mert attól mindig nevethetnékje támadt.
De legalábbis mosolygott:
„4.6 Az úristen pedig egy tököt rendele és felnőve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött, és megoltalmazza őt a hévség bántásától. És nagy örömmel örvendezék Jónás a tök miatt.
4.7 De másnapra férget rendele az Isten hajnalköltekor, és megszúrá az a tököt, és elszárada.
4.8 És lőn napköltekor, hogy tikkasztó keleti szelet rendele Isten, és a nap rátűzött Jónás fejére, és ő elbágyada. Kíváná azért magának a halált, és monda: „Jobb halnom, mint élnem!”
Jolánka néni bírta a napsütést, de azért tököt is ültetett, hogy derüljön: „Ennyi az élet?” Ricinusbokor, csodafa, tök, Jónás Könyve különböző nyelveken különböző csodanövényt emleget.
*
Semjén Rózsa elvitte Máriarévre Kulcsár Jánostól a Rubikont.
Zsanettet polgári szertartás keretében temették. Semjén Rózsa ateista. A szertartás után egyedül, titokban, mert talán nem is szabad ilyent tenni: elszórta a hamvakat a máriarévi kastélypark végén, ahol a nádas és a tó kezdődik, mint mondja „Zsanett akaratát” teljesítve. Ez annyi, mintha Zsanett nem is létezne.
Véglegesen nem létezik.
Nem érti Vincze Flórián. „Mi lett volna, ha Júliát is hamvasztják?”
*
Borbíró Piroska?
Semjén Rózsa sem hallott róla. Vagy elfelejtette.
Mielőtt meghalt: Nagy Imre volt.
„Az összedrótozott, kátránypapírba tekert holttesteket arccal lefelé koporsóba tették, és jeltelenül elföldelték a börtön sétálóudvarában. 1961. február 24-én szállították át a koporsókat az Új Köztemető 30l-es parcellájába, ahol hamis nevek alatt – Nagy Imrét Borbíró Piroska néven – ismét jeltelen sírba tették őket. A sírokat csak 1989 tavaszán azonosította az exhumálást végző bizottság.”
Vincze Flórián figyeli magát: nem kedveli a forradalmi ünnepélyeket, a szánalmas miniszterelnök Nagy Imrétől irtózik, de megszerettem Borbíró Piroskát. „Ez a megoldás.”
*
Azt álmodtam, hogy „Álmomban!” felébredtem.
Felriadtam, és rögtön tudtam, „Most meghaltam a mellemben érzett harmadik nyilallással”, a bal lábamat épp csak áthúztam a sötétségből, át egy vékony vonalon: az életen túlra, ahová „Felébredtem”, a halálba.
Nem volt fájdalmam, csak meglepett, hogy meghaltam, elég gyorsan szétnéztem, ugyanilyen gyorsan vettem észre Kövecsi Andrást, úgy könyökölt egy asztalnál, mint a körletben, csendesen, zárkózottan. Nem is tudtam, hogy már meghalt. Amikor felnézett, gyorsan megkérdeztem: „Nem tudod, hány éves vagyok?” Nem tudta, és nekem eszembe jutott, rémlett valami, és mondtam is visszanézve, de mögöttem semmi időbeli bizonyosságot sem találtam: „13,9 vagy 14,3?”, ezt kimondtam, így: „Tizenhárom egész kilenc?, vagy tizennégy egész három?”, és mindjárt a következtetést is közöltem vele: „Nem voltam még tizennyolc sem.”
És megkérdeztem: „Vajon leérettségiztem?” Kövecsi András komolyan rám nézett, vigasztalásképpen megvonta a vállát: „Mit számít?!” Igen, tényleg, mit számít már, gondoltam, és nem voltam különösebben feldúlt, vagy fájdalmas hangulatban, csak furcsálltam ezt a gyors halált.
És eltűnt a kép. És még mindent álmodtam összevissza, főként Máriarévről, szép nőkről, érett lányokról.
Korán ébredtem, még mindig abban a furcsa hangulatban, hogy meghaltam, mert álmomban még soha nem haltam meg.
Pusztai Péter rajza