Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (49)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Sike Lajos: Történelem mosóporral
(Kiadó: Transil Rt., Bukarest. Megjelent Szatmárnémetiben, 1997-ben. Szerkesztő: Cseke Gábor. Műszaki szerkesztő: Debreczeni Éva. Borítólap: Debreczeni Éva. Előszó: Cseke Gábor)
Doyen. Bármely ország diplomáciai testületében így szólítják a legidősebb diplomatát, függetlenül attól, hogy a legkisebb vagy legnagyobb országot képviseli. Magyarul persze mondhatnánk akár korelnököt, vagy rangidőst is, de őt saját városában nevezték így, a szatmári újságírás doyenje. Sajátmagát pedig egész egyszerűen úgy hívta: a végvári firkász. Sike Lajos (1938-2015) valóban végigjárta az erdélyi magyar újságírás félévszázadát és érezte-elviselte annak minden lehetséges nyűgét-nyavalyáját. Az Előrénél kezdte 1963-ban, majd a rendszerváltás után ugyanott, de a nevét visszavevő Romániai Magyar Szónál folytatta, hogy majd az Új Magyar Szó munkatársa legyen. Történelmi hasonlattal: egy helyben maradt, de nem a határok, hanem az újságcímek változtak meg fölötte. Persze, közben írt sok más erdélyi magyar lapba és azokat az írásait, amelyeket arra érdemesnek tartott, több kötetbe is összegyűjtötte. És még volt egy szenvedélye, amelynek természetesen csak 1989 után élhetett: a Széchenyi Emlékbizottság ügyvivőjeként alighanem a névadó minden irását olvasta, de különösképpen a Hitel volt az, amelynek mondataival meglehetősen gyakran ostorozta a bárhol-bármiről-bármikor-bármivel foglalkozó politikai szócsépléseket. Mint szatmári férfiú, természetesen szerette a bort és a szilvóriumot, de soha nem vitta túlzásba. Ha ebben a könyvében aláhúzogatnám, alighanem mindkettő előkelő helyen állna a szavak jegyzékében. A finom iróniát soha nem vetette meg, és alighanem mindazokat a reklámversikéket is ő gyártotta, amelyek a könyv kiadását támogató hirdetésekben megjelennek. „ Zavartalan lesz az álma, ha ágyneműjét Farkas Zolitól vásárolja”, Ha elmegy a villany, vagy leég a motorja, Könnyen megjavítja Hóhágyi Jóska!”, „ Málékenyéren élne a fél Avas népe, ha Újvárosban nem működne Szabó István búzalisztes péksége.” A székelyföldi lapokban az első világháború előtt, majd a két világháború között jelentek meg hasonló hirdetések. De nincs kizárva, hogy újra felbukkannak, mondjuk egy kis medvekisérettel: „Gombatokány, áfonya, meglátod a mackót ma!”
A harmatos füvön alszunk
(Kései búcsú Gellért Sándortól)
Hűvös, nyálkás idő volt. Már vagy két hete nem láttuk a napot. A
villanyt is csak késő este „adták” vissza. Mintha a lelkünkre is éjszaka borult volna. Gyertyafénynél üldögéltünk, olvasgattunk a konyhában, az egyedüli úgy-ahogy fűthető helyiségben, amikor észrevettük: a vacsorához nincsen kenyér.
Leugrottam hát a Zárdával szemközti boltba, s mikor kifordulok az ajtón, Gellért Sándorral találkozom. Hóna alatt kopott táskát szorongatva, a közelben lakó gépírónőtől jött éppen; elfogyott a gyertya, nem diktálhat tovább, pedig valami azt súgja neki: jó lenne mielőbb letisztáznia felgyűlt kéziratait!
Beszélgettünk. Volt miről, nyár óta ugyanis nem találkoztunk.
A költő igen fáradtnak és lehangoltnak látszott, de nem csak ezzel magyarázta suttogását. Panaszkodott, hogy erősen figyelik, zaklatják, s többszöri kérvényezésre sem kapott útlevelet. Ráadásul a megélhetési gondok is egyre súlyosabbak, mind nagyobb gond a mindennapi kenyér. Mindennél fontosabb felesége gyógykezelése, ezért nem lepődne meg, ha a zsebében még egy kiflire valót se találna!
Vallomása megdöbbentett, bár sok mindent tudtam róla. Eszembe ötlött, van otthon egy kis jó szilvóriumom, s meghívtam, hadd melegednénk egy kicsit. Beültünk a kis szobába, meggyújtottam a tartalék gyertyánkat, s elővettem a kisüveget; nem sokra rá feleségem némi harapnivalót, amolyan „dugót” tett az asztalra. A második vagy a harmadik pohárka után Gellért Sándor szavalni kezdett, a tőle megszokott szenvedéllyel. Mindenki tudta, hogy kívülről fújja a verseit, még a leghosszabbakat is. Csak úgy rengett belé az ablaküveg, amikor ezt mondta:
„Mert a magyar sorsot bal körömre írják, / Sose találták meg az Attila sírját…”
Tapintatosan figyelmeztettem, hogy ha lehetne kicsit csendesebben, mert a szomszédos épület – mint ő is jól ismeri, hiszen hívatták már oda jó néhányszor! – a szeku… Ettől egy pillanatra megszeppent, de intettem: a fenébe is, ők se utálhatnak jobban minket, mint ahogy mi utáljuk őket. Erre jót nevetett, s amolyan „ellensúlyként” szavalni kezdte Vasile Alecsandri Mariorájának általa készített szép fordítását:
„Moldovában kék az égbolt, /nincs rajta egy tenyérnyi folt, /a nap, mint egy tüzes lepény, / úgy szikrázik a közepén…”
Egyszer csak megpillantotta a polcon 1983-ban kiadott verseskötetét, A magány szikláján-t (Kereskényi Sándor írt hozzá tanulmánynak beillő. szakszerű előszót). „Add csak ide, komám, hadd javítsak ki benne néhány baromi sajtóhibát!” – szólt. Amikor végzett, az első lapra bökött: „Ejnye komám, hát miért nem szóltál korábban, hogy írnék be neked valamit?”‘ Letette a golyóstollat, összevonta bozontos szemöldökét, tekintete a messzeségbe révedt, majd így szólt: „Na, komám, valami olyasmit írok neked, amit nem olvashattál tőlem, mert még nem írtam le!” Gondolkozott egy sort, aztán szálkás betűkkel róni kezdte:
„A harmatos füvön alszunk,
egyre vadabb már az arcunk,
lemosódik lassan róla
végképpen az anyánk csókja.
Aki itt vész, nem betyárrá
válik, hanem vadállattá,
ha tanár is, csak vadállat,
ki farkast tart komájának.
Szatymaz – Szatmár, 1987. nov. 17-én
szeretettel Gellért Sándor (a név székely rovásírással)
E sorok minden külön magyarázat nélkül jól kifejezik, hogyan érezte magát a hatalomtól sokat zaklatott költő néhány héttel a halála előtt, s hogyan éreztük magunkat mindnyájan, Gellért Sándor olvasói, akiket a diktatúra szellemi halálra ítélt.
Mikola költője 1988 januárjában hagyott itt bennünket. Temetésén a költőtársak nevében Kányádi Sándor búcsúztatta. Akkor csak úgy, virágnyelven emlékezhettünk meg róla, magam egy Mikoláról írt cikkben…
Pusztai Péter rajza