Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (52)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Ion Nete: Răstignirea în crucea lui Năstavnic (Năstavnic keresztre feszítése)
(Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2001, Műszaki szerkesztő: Botár Emőke, Borító: Nete Mariana)
Legalább hetente egyszer találkozunk. Véletlenszerűen. Csíkszereda központi parkja körül szokott sétálgatni, és mivel a város már belefulladt az autókba, jó távol kell hagyni a Logant, ha feljövök Zsögödből ügyes-bajos dolgokat intézni. Mindig megkérdi: még írsz? Én is mindig visszakérdem: és te? Azután még szólunk néhány szót egymáshoz és mindketten megyünk tovább. Meg nem mondtam volna, hogy már elhagyta a nyolcvanat, hiszen a múló időnek megvan az a furcsa tulajdonsága, hogy akik régóta ismerik egymást, azoknál mintha megállna, vagy legalábbis ott rostokolna valamiféle sorompónál, miközben mi magunk átbújunk alatta. Márpedig amikor én megnyitottam a Hargita szerkesztőségének ajtaját, Ion Nete (1938) már ott dolgozott. Az 1968-as megyésítés két szerkesztőséget alapított, majd néhány esztendőre rá a magyar és román napilapot egy új épületbe, egy új nyomda szomszédságába költöztette. Fogalmam nincs, hogy milyen elvek alapján, de a román szerkesztőség a földszinten, a magyar pedig az első emeleten kapott helyet, miközben a másodikon Nagy P. Zoltán (1943-2010) és Szakács V. Sándor (1947), a két lap fotóriportere osztotta meg egymással a sötétkamrát, az előhívó és fixáló tálakat, a nagyítót és a szárítót. És ugyancsak a másodikon, a szűk folyosó jobboldalán ott tátongott a gyűlésterem, ahová néha összetereltek valamennyiünket. Ugyanazt az életet éltük, éjszakánként a nyomdában ugyanazt az ólomgőzös levegőt szívtuk, a különbség talán csak annyi volt, hogy a román szerkesztőségben dolgoztak magyarok, a magyarban pedig nem dolgoztak románok, a telexek pedig először a román szöveget kopogták le és utána a magyart. A rendszerváltás után megrepedt valami, és ezen a résen távoztak mindazok, akik úgy gondolták, hogy az etnikai civódás helyett inkább mással foglalkoznak. Ion Nete például irodalommal és azóta megjelentetett legalább féltucatnyi könyvet, közöttük olyant is, amelyben novellái két nyelven, románul is, magyarul is olvashatók. Nem szokványosak ezek az írások. Mintha a Bibliából fogantak volna, és mégsem. Mintha a mondatok lassú hömpölygésében, körkörösen, gyakran visszatérnének a kiindulópontra, akár egy ortodox szertartás. Mintha az emberi lét és nemlét örök kérdéseit feszegetnék. Mintha a gyermekkort idealizálnák és azon keseregnének, hogy miért kellett felnőni. Mintha az álom és ébrenlét határán fogantak volna. Mintha a cselekmény egy olyan képzeletbeli színhelyen bontakozna ki, amelyet Kafka, Borges vagy éppen Bodor Ádám gyúrt volna egybe. De tovább nincs mintha. A román kritikusok egyetértenek abban, hogy a Nete-szövegek: irodalom a javából. Csak nagy világhálós nyomozás után találtam rá, hol született. Pesceana község, Vâlcea megye. És miről híres a település? A honlapon több fotó is bemutatja: a polgármesternek van ott egy struccfarmja. De megjegyzik azt is: még közéleti szerepvállalása előtt alapította. Meggyőződésem: ezután majd az irodalom is viszi a község nevét.
Ion Nete: Rituálé
Megálltak.
A szúrós tekintetek fürkésző gyűrűjében úgy érzi, a hideg csontjáig hatol.
Az egyenruhás ember térül-fordul, míg végre rátalál az aszott halomra. Felkapaszkodván, törzse ütemesen ring és be nem áll a szája. Fent van már: igyekszik szilárdan megvetni lábát, míg felsőteste tovább imbolyog s csak ömlik, ömlik belőle a szó. Szikkadt térdcsuklói megfeszülnek, így próbálván szabadulni a kérges csizma szorításából, mely a priccses nadrág szárain át is húsba vág. Csákóját az esővíztől átitatott ellenző súlya folyton a homlokára húzza, beárnyékolván tekintetét. Dühösen rántja elő kezét a nadrágzsebből, és fűzfagyökerekre emlékeztető hosszú, elsárgult ujjaival vísszafricskázza a tarkója felé. E mozdulatát megismétli, valahányszor a csákó szemébe csúszik.
A szóáradat dühös morajként hömpölyög belőle, a tömeg pedig feszülten figyel. A csípők mentén csüngő szőrös karok, az éles kődarabokra fonódó ujjak nyugtalan mocorgásba kezdenek.
Egy töpörödött vézna alak türelmetlenül lép ki a sorból. Ott tapodja a földet a magasra nőtt bozót peremén, majd mielőtt valaki is szólhatna, összekuporodván eltűnik akár egy fészek mélyén, ahonnan visszakiált: lám, milyen egyszerű! Eltűnik és kész!
E szavak hallatán tágra mereszti szemét. Tekintete befogja a tömeget, egészen a leghátsó sorokban állókig. Komor, fürkésző pillantások villannak felé. Látja a csípők mentén lecsüngő, remegő karokat.
A nyugvófélben lévő nap már csak pislákoló sugarakat vet az emberek arcára.
Odébb, a domboldalt már teljesen eltakarta a sötétség árnya.
Pásztázó tekintete keresgél: bár a tekeredett törzsű fűzet lelné meg, melynek rücskösen barázdált kérge akár egy vénember felszántott ábrázata. Hiába, az egyre omló árnyékpart azt is maga alá temettc.
Még egy kis idő és minket is elér…
Az árnyba borult völgy arra az úttalan pusztaságra emlékezteti, ahol egy félresikeredett éjszakán kóborolt. Csak az éj homálya, a szél, meg a víz…
Hátat fordít a dombnak, melyen az egyenruhás ember görnyedt alakja látszik; mozdulatát árnyéka lebegő ruhaként követi. Fent, az ég kékfoltján fellegek gyűlnek, mint súlyos hömpölykövek. Szinte érezni a belőlük szüntelen áradó árnyhullámok lebegését.
Oly elhagyottnak érzi magát, hogy képtelen ellenállni a kísértésnek: hadd vágódjon hányat, így keresvén az anyaföld támaszát. égő szemeit sem bírja már nyitva tartani. Válla összerázkódik, mintha rémképeket riogatna.
Meddig vársz még?
Ekképpen kiáltott az egyenruhásra, még mikor amaz a dombtető felé igyekezett. Most már bánja, hogy megtette. Képzeletében látni véli, hogy míg ő földnek veti hátát, a sötétség bevonja és burokba zárja.
Azonnal érezni fogom, miképpen csontosodik meg körülöttem…
Közben az árny elnyeli az útszéli mogyoróbokrokat.
Nem veszi tán észre, hogy valamennyiünket betemet?
Szembefordul velük, dacolva tekintetükkel.
Aztán szédülni kezd, meg attól tart, melléből újra feltör az elfojtott üvöltés. Lelkében túlfeszített húrként pattog valami, s ez borzongással tölti el. Körülnéz. Semmi sem változott. A kövek hűvösen tapadnak arcához, mint megdermedt sóhajok.
A kövekre kulcsolódó kezek remegni kezdenek. Az egyenruhás szájából szaggatottan, csapkodó szélként tör elő a szóáradat. Az izgő-mozgó sorok helyben topognak, mintha az ütemre-lépést gyakorolnák.
Végre megpillantja a sötétképűt. A megszokott bő ujjú, színesfoltos inget viseli.
Nicsak, hát te is itt vagy? – próbálja megszólítani.
Érezte már a jelenlétét, de elvárta volna, legalább most ő legyen az első, aki nyíltan mutatkozik.
Látja, amint riadtan menekül tekintete elől, az egyenruhás oltalmát keresve, akinek teste egyre ütemesebben ring, nem törődve immár az arcát teljesen eltakaró csákóval. A sötétképű kezeit tördelve remeg a lábainál. A kődarab égeti ujjait, nem bírja már szorítani.Kutatva néz körös-körül. A fekete árny lassan alányúlva temeti be az egész völgyet. Imitt-amott pislákol még néhány fényszilánk, mint éles penge, melyet türelmetlen marok csavargat folyton-folyvást.
Meddig vársz még? Nem tudod, mit kell tenned? Meddig akarod még halogatni? – ordítja most már torkaszakadtából.
A mellmagasságig árnyba burkolózott emberalakok csak állnak, mint fura edények, melyekbe valaki szurkot önt.
A legelöl állók zaklatott ábrázata elárulja: már nem sokáig viselik el.
Az égbolt fojtogatóan nehezedik rá.
Lábujjhegyre emelkedik, hogy végignézhessen rajtuk.
Mire vártok? Senki sem meri megtenni?
Szeretett volna még valamit odakiáltani, hogy hergelje őket, de szava elakadt, midőn rádöbben mily feszült figyelemmel hallgatják. Mintha csak most fogták volna fel, amit oly régtől mondani akar. Fogyó türelmük üveges tekintetükben tükröződik.
Érzi, amint testét elönti a verejték, akárha átfagyott nedves ruhába csavarnák.
Már a vállak is árnyba borultak. A sötétség martja zuhatagként omlik alá.
Hirtelen suhogás, mint szárnycsattogás töri meg a csendet. Úgy tűnik, fészkükből űzött madarak hasítják a léget.
Kövek röpülnek felé, míg testét teljesen betakarják.
Idő múltával szemgolyókból szivárgó apró fénycseppek emelkednek az égre. Megjelölvén, mint csillagok, a helyet, ahová hullottak…
Pusztai Péter rajza