Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (53)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Gáll Mátyás: Vízválasztók
(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001, Nobile Officium sorozat. Fordította: Hajdú Farkas-Zoltán, Szerkesztő: Kozma Mária)
Akad itt titok bőven. Például, hogy egy látszatra magyar könyvet miért kell magyarra fordítani? De ez még csak a bevezetés. A hetedik oldalon ugyanis már kiderül, hogy 1941-ben, a karánsebesi börtönben, a kisebbségi komplexusokkal teli, nehezen beszélő, dadogó, bizonyos hangokat artikulálni képtelen Nicolae Ceauşescu (1918-1989) szolgálta ki a Román Kommunista Párt ugyancsak börtönben ülő vezetőségét, Gh. Gheorghiu Dejt (1901-1965), Chivu Stoicát (1908-1975), Emil Bodnăraşt (1904-1976) és másokat, miközben az ugyanoda bezárt szerző már azt is hallotta suttogni róla a börtönfolyosókon, hogy lesz belőle valaki, úgymond fényes jövő várományosa. Az akkor jövőnek tartott idő már a múlt, így sok mindent tudunk róla, de még mindig nem eleget. Ehhez segít hozzá ez a hihetetlenül izgalmas könyv, amelyben Gáll Mátyás (1920) a szemtanú hitelével idézi fel a korabeli, majd a múlt század ötvenes éveit, amikor az RKP-n belül megkezdődött a nagy leszámolás az úgymond jobboldali elhajlók ellen. Gáll, egy gazdag dévai zsidó család sarja, a marxi-lenini ideológia elkötelezett híveként állt be a kommunista párt soraiba, amelynek vezetőségét jórészt kisebbségiek alkották, és a legtöbb erdélyi gyűlést is magyarul tartották. Szoros kapcsolatokat ápolt az ugyancsak dévai dr. Petru Grozával, vagy ahogyan mi ismerjük, Gróza Péterrel, a parasztpárt majd az Ekésfront vezetőjével. Az ötvenes években azonban a rengeteg per, az élesedő osztályharc és román nacionalizmus elől Izraelba emigrált, majd a hetvenes évek elején Németországba telepedett át, ahol papírra vetette emlékiratait, amelyek először németül, majd 1997-ben Bukarestben románul is megjelentek. A csíkszeredai származású, Heidelbergben élő kiváló író, Hajdú Farkas-Zoltán 1999-ben találkozott Gáll Mátyással a Frankfurti Könyvvásáron és itt született meg a magyar fordítás gondolata a német sajtóban akkor már ugyancsak erőteljes visszhangot kiváltó emlékiratról. Hajdú Farkas-Zoltán azonban nem elégedett meg a sok-sok eligazító lábjegyzettel kisért könyv magyar tolmácsolásával, hanem hosszabb interjút is közöl a szerzővel, amely egy család sorsán keresztül úgy tükrözi a korabeli társadalmat, mint a kristály az egészet. A nyolcvanat már maga mögött hagyott Gáll Mátyás a csíkszeredai bemutatójára is eljött, akkor csak meghallgattam, akkor csak belelapoztam a tőle kapott könyvbe, amelyet most, teljes újraolvasáskor, nem tudok letenni a kezemből. Kelet-európai életünk sűrűsödik benne. Más szemszögből, mint ahogyan nagyszüleink, szüleink és mi magunk átéltük.
Gáll Mátyás: Vízválasztók (részlet)
A Romániában, de főként Transznisztriában történtekről, a zsidóellenes intézkedésekről többen is írtak már, noha – véleményem szerint – a történelemnek ezen fejezete távolról sincsen még kielégítően feldolgozva. Ha újabban Romániába látogatok, azt kell tapasztalnom, hogy a sajtó, ismerőseim egy része, sőt több értelmiségi kör is nyíltan kétségbe vonják az elkövetett bűnöket. Köztudott, hogy a „szocialista” időszakban a hivatalos propagandát kiszolgáló sajtó meghamisította a tényeket. Hazudtak, valótlanul, eltorzítva, hiányosan mutatták be az ország jelenkori történelmét. Igen ám, de napjainkban — vagyis tíz évvel az 1989-es fordulat után – még mindig jócskán akadnak olyan sajtóorgánumok, amelyek úgyszintén elhallgatják, vagy tagadják a történelem egyes tényeit. Ez a sajtó, amelynek beteges fanatizmusa gyakran felülmúlja a két világháború közötti légionárius újságokat, egész fejezeteket tagad le az Antonescu-féle időszak történelméből.
Csak egyeden példát említek: 1992-ben, vagyis a „forradalom” harmadik évében, 50 évvel a râbniţai mészárlás után a magát „liberálisnak” és „demokratikusnak” hirdető Expres Magazin április 22-i számában egyebek között a következőket írja: „…egy német katonai szakasz… állítólag megkezdte a foglyok kivégzését…” A továbbiakban a szerző, összekeverve a képzeletet a valósággal, szándékosan meghamisítva a tényeket, a legszégyentelenebb módon mocskolja be a meggyilkoltak emlékét, kijelentve, hogy a râbniţai per vádirata, és az életben maradt tanúk – „az úgynevezett túlélők” – vallomásai (engemet is név szerint említ) „…tele vannak pontatlanságokkal és figyelmetlenségekkel”.
Teljes bizonyossággal állíthatjuk – írja a szerző –, hogy a per tanúi vagy hamisak vagy hazudtak.”
Még szomorúbb egyes értelmiségiek a romániai holocaust egészéről vallott álláspontja. Ők ugyan nem tagadják a kivégzéseket, elismerik, hogy „valami történt”, de csak azért, hogy ezek után bebizonyíthassák a gyilkosságok „jogosságát”. A légionárius propagandának manapság már olyanokat is sikerült hatalmába kerítenie, akikről tudom, hogy nem voltak, és valójában ma sem zsidóellenesek. Ezeknek kapóra jön a legionárius
verzió, ha a Besszarábiában és Transznisztriában történt mészárlásokról esik szó: „igaz ugyan, hogy egyeseket agyonlőttek… de erről csakis maguk tehetnek, hisz a román csapatok Besszarábiába való bevonulásakor a zsidók meggyalázták a román zászlót, a katonák felháborodásukban lőtték le őket.” Még ezt a feltevést is hajlandó vagyok elfogadni – mindenütt akadnak bolondok és őrültek. De nem szabad elfelednünk, hogy az agyonlövések nem korlátozódtak arra a „néhány zsidóra, aki meggyalázta, bemocskolta a román katonák büszkeségét”. Gondoljunk csak a hivatalos dokumentumokra, a Minisztertanács átirataira, vagy a deportálásokat, az Antonescu-kormány romániai zsidók elleni „végső megoldást” szorgalmazó náci kiadványaira és intézkedéseire – az utóbbiakról igazán nem állíthatjuk, hogy hamisak, vagy hogy a „szövetségesek” sajtójának kitalációi.
1940. szeptember 11-től, Antonescu hatalomra kerülésétől, 1941. január 21-ig, a légionárius lázadásig, 41 fajüldöző tartalmú királyi rendelet, minisztertanácsi határozat és miniszteri döntés született, amelyek gyakorlatilag törvényen kívül helyezte a romániai zsidóságot. Az 1940. szeptember 11-ei keltezésű minisztériumi határozattal a zsidó vallást törölték a romániai „történelmi” vallások közül. Nem ártana, ha úton-útfélen „Róma leszármazottai vagyunk”-at papolóknak néha eszébe jutna, hogy 212-ben Caracalla császár kihirdette a „Constitutio Antoniana”-t, amely a tartományok lakosságának római állampolgárságot biztosított, mindenkit részesítve az itáliai jogból, a „ius italicum”-ból. Ettől kezdve a zsidó vallás az egész birodalomban „szabad vallássá” vált, s ez nemcsak a júdeai vagy római zsidókra vonatkozott, hanem azokra is, akik a mai Románia területén lévő Sarmizegetusán állomásozó XIII. Gemina seregéhez tartoztak, és azokra a zsidó különítményekre, amelyek a Dacia Felixet Pannoniával összekötő út építésénél, vagy a Nyugati-havasok aranybányáiban dolgoztak.
Tanulmányozni kellene Antonescunak, a partizáncselekményeket követő intézkedéseit is. Ismeretes, hogy miután a román hadsereg elfoglalta Odesszát, a partizánok a. levegőbe röpítették a román katonai parancsnokságot. Antonescu megparancsolta, hogy minden tisztért lőjenek agyon 200, minden altisztért és katonáért 100 kommunistát vagy zsidót. Ha ezt az intézkedést összehasonlítjuk például a náciknak a római partizánakcióra adott „válaszával” – 33 német katona halálának megtorlásáért a Führer megparancsolta, hogy mindenikükért 10 olaszt végezzenek ki –, megállapíthatjuk, hogy Odesszában tízszer, illetve hússzor több ártatlan ember lelte halálát.
A román megszállás idején e városban 80-90 000 zsidó élt. A német 11/b Einsatz-kommando és a román titkosrendőrség a iasi-ihoz hasonló pogromot rendezett, amelynek hozzávetőleg 8000 áldozata volt. 1941. október 22-én, a román parancsnokság ellen elkövetett merénylet napján, több mint 5000 zsidót gyűjtöttek össze, és mészároltak le a főtéren. Másnap újabb, kb. 20 000 letartóztatottat lőttek agyon, majd a túlélőket Dalnic faluba irányították, ahol a volt kolhoz raktáraiba zárták, és élve elégették őket. A túlélőket lágerekbe és gettókba hurcolták.
A „kondukátor normája” alapján a 17 tisztért egyenként 200 (vagyis 3400), a 9 altisztért és 35 katonáért egyenként 100 (azaz 4400), összesen 7800 embert kellett volna kivégezni. A valóságban azonban kb. 25 000 embert gyilkoltak meg, a megtorlás aránya tehát több mint négyszeres volt. Ez még a nemzetközi zarándokhellyé avatott csehszlovákiai Lidicében elkövetett vérengzés arányait is meghaladja (ott 192 férfit és 71 nőt végeztek ki), sőt a franciaországi Limoges melletti Oradour-sur-Glane-ban megtörtént tragédiát is, ahol egy SS tiszt eltűnéséért a „Der Führer”-ezred l-es zászlóaljának 3. százada elfoglalta a falut, majd a 634 lakost, férfiakat, asszonyokat, és gyermekeket összeterelte a templomba és élve elégette őket.
1942 őszén, egy hónapra Vápnyárkára való deportálásunkat követően, az Antonescu-kormány álláspontja a zsidókérdést illetőleg gyökeresen megváltozott (ezt mi akkortájt „csodaként” emlegettük) A „kondukátor” ugyanis elrendelte a transznisztriai deportálások leállítását, illetve az „áthelyezettek” fokozatos visszatelepítését.
Új álláspontjáról Antonescu személyesen informálta Hitlert. Az 1970-ben, Frankfurt am Mainban megjelent Staatsmanner und Dipbmaten bei Hitler (Államférfiak és diplomaták Hitlernél) című dokumentumgyűjtemény közli eme, 1943. április 13-án, a Salzburg melletti Klessheim-kastélybeli találkozás jegyzőkönyvét: a Führer kijelenti, hogy véleménye a zsidó-kérdés megoldásáról különbözik az Antonescuétól. Antonescu erre azt válaszolja, hogy ő is szeretné megoldani a problémát, szívesen kiseperné a zsidókat Romániából, de nehézségei vannak a bulgáriai tranzittal, és, hogy tudomása szerint maga a német állam sugallta a bolgároknak a negatív álláspontot ebben a kérdésben. Mint ismeretes, valamivel később, a bulgáriai tranzit lehetetlensége miatt, beindult a tengeri úton történő emigrálás megszervezése Konstancáról. Az emigráns hajók egy részét német tengeralattjárók süllyesztették el a Fekete-tengeren. Közöttük volt az is, amelyikkel nekem kellett volna emigrálnom.
(Hajdú Farkas-Zoltán fordítása)
Pusztai Péter rajza