Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (55)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Danis János: Feketén, fehérben. În alb şi negru. In Black and White
(Editura Art, Ploieşti, 2009, Viziune grafică: Valter Paraschivescu)
Amikor hallottam róla, arra gondoltam: egy romániai multi. Hiszen ki más lenne, aki magyarországi villamosmérnökként egy japán autógyár beszállító üzemét vezeti Ploieşti-en tíz éven keresztül. Sőt, még mielőtt Danis János (1944) eljött volna Csíkszeredába, hogy a Kriterion Házban kiállítsa fekete-fehér fotóit, az is felsejlett bennem, hogy lámcsak, még valaki, aki megengedheti magának, hogy megvásárolja a legújabb digitális cuccokat, egy hobbyfényképész, aki vak tyúk is talál szemet alapon addig nyomogatja a gombokat, amíg ezer képből kettő majd mutat valami különlegeset. Dehát nem így történt és újból meggyőződhettem, az előitéletek soha és senki számára nem jó tanácsadók. Danis János ugyanis olyan fekete-fehér sorozattal jelentkezett, nem csupán a munkahelye környékéről, hanem a Székelyföldről, amelyben nem az egzotikumot kereste, hanem megtalálta az ott élőket. Olyan kompozíciókkal, amelyekben már az elkészítés pillanatában ott lehetett a tudatosság, az a többlet, amelyet a fotóművész hozzátehet az általa látott és rögzített világhoz. Menetközben kiderült, hogy csak én voltam lemaradva: ő már néhány esztendeje részt vett a Hargita Megyei Kulturális Központ által szervezett fotótáborokban. Azóta is gyakran jár errefele és közben nagy utat tett meg a fotográfia útján: képei, világszerte, olyan sok rangos kiállításon vettek részt, hogy megkapta az EFIAP címet is, ez magyarul a FIAP kiválósága minősítést jelent, ez utóbbi betűszó pedig a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetséget takarja. Nyugdíjas korára Gödöllőre vonult vissza, ahol annak a szenvedélyének élhet, amely már középiskolás korában megérintette, de csak kétezer után adhatta át magát neki. És továbbra sem akárhogyan, hiszen fotóstúdiót alapított és a tavaly megkapta a Gödöllő Kultúrájáért díjat. Voltaképpen annak a városnak az elismerését, amelynek egyeteme a múlt század kilencvenes éveiben, Dr. György Antal (1926-2004) hathatós közreműködésével, elkezdte Csíkszeredában a távoktatást. És, hogy stílszerű maradjak, hosszas expozíció nyomán ez bizonyult az Erdélyben ma már nyolcezer fiatalt tanító Sapientia alapjának.
Danis János: Személyes vallomás a fekete fehér fotográfiáról
Emlékszem, tizenöt éves lehettem mikor egy sötétkamrában megtapasztaltam a csodát, ahogy az előhívóban az exponált papíron megjelent a kép. Természetesen feketén-fehéren jobban mondva szürkén és szürkén. Barátommal némi tapasztalat után egészen elfogadható minőségű papírképeket készítettünk. Mintegy három év elteltével amikor megvásárolhattuk az első szines fotópapírt a megfelelő előhívó kittel elkészitettük első szines nyomatainkat. Egyet még mindig őrzök első „művészi” fotóalbumomban.
Sajnos szines kísérleteinket nem tudtuk folyamatosan finanszírozni, és a művészi igényű fotográfiák készítése is lassan kikopott életemből. Csak a valódi fotóművészek képeinek élvezete maradt meg máig is. A fényképezést soha sem hagytam abba, csak műszaki, családi és utiképek készítésére szorítkoztam. Néhány tíz év elteltével beköszöntött a digitális fényképezés lehetősége és egy olyan eszközhöz jutottam, ami teljesen megfelelt elfoglalt életstílusomnak. Első digitális kamerámnak köszönhetően a fényképezés szenvedélye fokozatosan visszatért és mostanra már első helyet foglal el kevés szabadidőm eltöltésében. Lepke és táj fényképezéssel kezdtem, igy képeim természetesen színesek voltak. Mintegy egy év elteltével egyre inkább embereket kezdtem fényképezni. Mostanra gyakorlatilag ha tehetem az etnográfiai- és szociofotográfíát helyezem fókuszba.
Egyre inkább éreztem hogy bizonyos képeim szinek nélkül fekete-fehéren erőteljesebbek lennének. Szerencsére a fényképezőgépk technikai javulása és a szoftverek fejlődése lehetővé tette igazán jó fekete fehér képek készítését, így elkezdtem ezzel is foglalkozni. Mig első egyéni kiállításomon csak szines képeket állítottam ki, most eljött az idő egy teljesen monokróm kiállítás válogatására. Nos ezek egy-két kivételtől eltekintve monokróm fényképek, de egyes esetekben egy kis színfolt erősiti az emocionális hatást.
Nos vizsgáljuk meg miért szeretem a fekete fehér fényképzést?
Először is némi nosztalgia miatt: minden szeretett fotóművészem a múlt században fekete fehér képeket készített, és én ezekből tanultam.
Világunk szines, ez nekünk igy természetes és könnyű nézni a szines tárgyakat, a felületet különösebb mélyre ásás nélkül. Fényképeimmel megpróbálom megfogni a pillanat által bennem kiváltott érzelmeket, emóciókat és átadni ezeket képeim nézőinek.
A monokróm fénykép mesterséges objektum, és alapvtően a fény tónusaival hat. Ennek megértése absztrakciót kivan, valamint gondolkodást és emocionális nyitottságot. Ez a szellemi munka segíti a nézőt, hogy megértse az érzelmeket és üzenetet amit átadni kívántam. Ezért szeretem a fekete-fehér fényképeket. Természetesen vannak esetek amikor a színeknek van ilyen szerepük…
Danis János: A lány és a csikó (F/F fotó)
Pusztai Péter rajza