Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (56)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Dr. Kiss András: Egy váradi orvos visszaemlékezései Magyarországon
(Nagyvárad, 2015. A könyvet készítette könyvmester.ro, a kis példányszámú könyvgyártás szakértője. Borító: a szerző fotói)
Tavaly októberben Bihardiószegen jártam, megnéztem többek között a patikát, ahol a nővérem hosszú éveken át gyógyszerésznő volt, és az omladozó, de felújítás alatt álló Zichy kastélyt, amely egykoron a szőlészeti és borászati szakiskolának adott otthont, ahol a sógorom szaktanárként oktatta a nebulókat, akik a szépen feltakarított pincében, a mértanilag is tökéletesen elhelyezett hordókból nádszállal szívták ki a bort, amikor ő éppen félrenézett. Az idevezető út mentén már nem lehetett látni a határ menti, katonai őrtornyokat, habár úgy tűnt, egyet mementóként mégiscsak meghagytak. Megálltam a közelében és elgondoltam: hányan meg hányan próbáltak itt, a Ceauşescu diktatúra utolsó éveiben, átvergődni a zöld határon, hányan próbáltak más határszakaszokon a Szamoson úszva, vagy a Dunát átevezve menekülni. És hányan adták be a kitelepedési papírjaikat, hogy azonnal kivágják őket a munkahelyükről, potom árért elkobozzák a házaikat, és bedeszkázott bútoraikkal nekivágjanak Magyarországnak. Soha nem lehetünk mások sorsának a megítélői, mint ahogyan soha nem dönthető el: az volt a bátor, aki ment, vagy az, aki maradt. Létezett viszont két olyan Erdély-ismerő, Erdély-szerető ismerősöm, akikről soha nem gondoltam, hogy elmennek: az egyik Beke György (1927-2007), a másik dr. Kiss András (1928).
Beke végigjárta és megírta Erdély valamennyi zegét-zugát, a világra nyitott nagyváradi Kiss doktor, a jól ismert szívgyógyász pedig olyannyira jártas-otthonos volt Erdély művelődési életében, oly sok képzőművész, színész barátja volt, miközben maga is mindig készen állt arra, hogy különösképpen a Belényes és a Fekete-Körös vidéki magyarság sorsáról, embereiről írjon tanulmányaiban. A sors paradoxona, hogy mindketten 1989 decemberében mentek el, néhány nappal azelőtt, hogy a rendszer összeomlott és romániai létezésük alapjainak a felszámolása nyomán a visszautat már nem volt ahová megtenniük. Ami nem jelenti azt, hogy nem jártak-járnak haza Erdélybe. Beke György megjelentetett még jónéhány könyvet, dr. Kiss András pedig pócsmegyeri körorvosként és immár nyugdíjasként továbbra is váradinak tartja magát. Három könyvben, közel ezerötszáz oldalon írta meg visszaemlékezéseit, amelyek átfogják a huszadik századot és valamiképpen érintették őt és a családját. Szovjet hadifogság, Auschwitz, osztályharc, 56-os forradalom miatt kicsapott és fizikai munkára ítélt orvostanhallgatók, kényszer-kihelyezések, romániai uránbányászat, magyarországi románozás az erdélyi menekültekkel szemben, és még sok-sok olyan töredék, amelyek megmutatják, hogy milyen is az egyéni erdélyi magyar sorsokra lefordított történelem.
Levél egy interjúról
Kezembe került a Könyvhét című kulturális kétheti lap, 2000. december 14-i száma. Ebben egy interjút olvastam Orbán János Dénessel, az 1973-as születésű kolozsvári költővel, akit nemzedéke talán legtehetségesebb alkotójának tekintenek sokan. Az interjú idején Faludy-díjas, és éppen Herder-ösztöndíját tölti Bécsben Kertész Imre jelöltjeként. Egy kérdésre kijelenti: „A transzilvanizmust nem kedveljük, ugyanúgy a provincializmust sem, ergo azokat, akik ezt képviselik, nem szeretjük. A többieket pedig igen… Mind az utált, mind a szeretett írók névsora hosszú. Annyit elmondok, hogy Reményik Sándort és Sütő Andrást utálom a legjobban.” Egy másik mondata meg így hangzik: „Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltani és egyértelműen elfogadni, mert akkor nem beszélhetünk szabadságról.” E mondat mellé a lapszélre odaírtam, hogy hülyeség. És 2001. február 18-án írtam egy levelet Orbán János Dénesnek. Megpróbáltam a címét vagy elérhetőségét megszerezni, és elküldtem a levelet. Nincs tudomásom róla, hogy megkapta, választ vagy valamilyen más reagálást nem kaptam. Ez a visszaemlékezés kötet sok mindent elbír, így ide mellékelem levelemet.
Tisztelt Orbán János Dénes!
Olvastam a Szénási Zsófia kérdéseire adott válaszait a Könyvhétben, ez késztetett erre a levélre.
„Transzilvanista” nagyváradi orvos vagyok, aki rossz időzítés folytan I989. december 2. óta Magyarországon élek. Bár olvastam róla, nem tudnám megadni az irodalmi transzilvanizmus meghatározását. Számomra ez a fogalom Erdély értékeinek szeretetét, féltését, óvását, gyarapitását jelenti. Ezért, számomra mindenki transzilvanista, aki ezt teszi. Ön is, Tisztelt Uram, mivel „neve lassan fogalommá válik az ifjabb irodalmi nemzedékben”, nyilván azáltal, hogy Erdély értékeit gyarapítja. Hogy et esetleg a magyar- vagy a világirodalom részévé is válhat, sok „transzilvanista” örömére szolgálna.
Önt a friss Herder-díjas Kertész Imre ajánlotta bécsi ösztöndíjra, természetesen érdemei, tehetsége miatt. A hetvenes évek valamelyikében, az akkor éppen Herder-díjas Sütő András, Szőcs Gézát ajánlotta, ugyanerre. Ön utálja Sütő Andrást, nem tudom milyen érzéseket táplál Szőcs Géza iránt.
A hetvenes években nem lehetett (legalább is nem volt tanácsos) „bármit” leírni. Önöknek megadatott egy olyan kor, amikor bármit le szabad írni. Ezzel kapcsolatosan megkockáztatok egy véleményt. Számomra a művészet, és ezen belül az irodalom rendeltetése az ember önmaga fölé emelése. Sütő András és Szőcs Géza, és még jó néhányan (álljon itt néhány számomra igen fontos név: Szilágyi Domokos, Székely János, Páskándi Géza, Szilágyi István, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Bálint Tibor és mások is), amikor nem volt szabad leírni bármit, mégis le tudtak írni mindent (vagy majdnem mindent), ami ezt szolgálta. Ma a „bármi” leírása közben, talán jobban kísért a minden helyett a semmi. Nem kiáltom ki „örök érvényűnek „, de biztos vagyok abban, hogy amíg lesz ember, addig időnként szüksége lesz a megtisztulásra, az önmaga fölé emelkedésre, de legalább annak szándékára. A „provinciális” erdélyi magyarnak és a világpolgárnak egyaránt. Természetesen mindenfajta irodalomnak megvan a létjogosultsága, egyszerűen csak érdekes műveknek is, (pl. Shakespeare művei is „érdekesek”) és, a posztmodernnek is, az antilírának is, az intertextualitásnak is, meg még száz félének. A magam részéről fogalmam sincs, hogy mi az antilíra. De, irodalom, nagyon szerény, de szilárd meggyőződésem szerint, csak abból lesz, ami elindít valamit az emberben legbelül.
Manapság nagy divat, legalább is mifelénk korszellem, az irodalomban is, meg az élet más területein is, az egymás utálása, sőt gyűlölése. Persze, ennek is megvan a létjogosultsága, de nem ez a leggyümölcsözőbb emberi viszonyulási forma. Nem akarom megváltoztatni az Ön utálkozásainak irányát, egyszerűen azért, mert az ilyesmi majdnem lehetetlen. Hogy Sütő, meg Szőcs esztétikailag, nagybetűs irodalomként mit tettek és tesznek az asztalra, majd elválik (és bízom benne, hogy részben el is vált), de, hogy Önök egy olyan korban léphettek színre, amelyben színre léptek, ezért, a fentebb említettek, a tolluk mellett az életüket is kockára tették. Erre emlékeztetni csupán azért merészkedem, mert 36 évvel vagyok idősebb Önnél.
A mindenkori magyar irodalmat uraló nemzeti vonallal szembeni ellenérzésük, szívük joga, számomra csupán azért érthetetlen, mert innen, az irodalmon kívülről, én az egész magyar irodalmat nemzeti irodalomnak tartom, egész egyszerűen azért, mert magyarul írták, és a magyar, az egy nemzet, (remélem ezt még Tamás Gáspár Miklósék sem tagadják).
Ellenérzéseinek és utálkozásainak felsorolása mellett, van válaszai között néhány, számomra, mint megrögzött transzilvanista számára, nagyon biztató kijelentés.
Az egyik, az élete „beprogramálhatásának” kinézete: az arányok Torockó, Kolozsvár és Budapest között. Ez kimondottan rokonszenves számomra is. Apósom szülőfaluját, Torockót a világ legszebb falujának tartom, Kolozsvár és Budapest pedig, Nagyvárad, Marosvásárhely és Bukarest mellett nekem is ifjúkori szellemi szülőhazám.
A másik, a példaképek felsorolása a magyar irodalomból. Ha már az ún. nemzeti vonalnál tartunk, hirtelen nem jutna eszembe két „nemzetibb” magyar író, mint Vörösmarty és Ady. Hogy mindemellett (talán éppen ezért?) a legnagyobbak közül valók? Hát … igen.
Kérem, ne haragudjon, a legrejtettebb rosszindulat sincs a következő figyelmeztetésben. A fentiek késztetnek rá. Ha nem vigyáz (vagy, ha jól vigyáz?), Önből még nagy „transzilvanista” magyar író lehet.
Van viszont egy mondata, ami mellé a lapszélre odaírtam egy szót, amit most nem írok ide. Az alábbi mondatról van szó: „Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltani és egyértelműen elfogadni, mert akkor már nem beszélhetünk szabadságról”. És, ha mondjuk, a szabadságot örökérvényű értéknek tartjuk is, ha éppen úgy adódik, meghalunk érte, akkor rabok vagyunk-e vagy szabadok?
„Fülep Lajosnak mondta el Ady, hogy úgy érzi magát, mintha ő volna az utolsó magyar, az utolsó, aki még tehet valamit ezért a népért” (Görömbei András, Hitel 2000. február). Ebből én arra következtetek, hogy Ady a maga számára örökérvényűnek tartotta, hogy a magyarságért tenni kell valamit. Hogy mindeközben Ady szabadnak érezte-e magát vagy sem, nem tudom. Számomra a kor legszabadabb magyarjainak egyike volt. És egyúttal a század első két évtizedében, talán a legnagyobb magyar. Esetleg Bartókkal, Csontváryval holtversenyben? Szerencsére nem Ady volt az utolsó magyar, aki még tehetett valamit ezért a népért. Mindezek ellenére sokat vesztettünk. Bár nem vagyok meggyőződve Székely János igazáról, hogy mindig az nyer, aki veszt, biztos vagyok benne, hogy nem csak veszítettünk, hanem nyertünk is. Nem utolsó sorban azoknak is köszönhetően, akik Adyhoz hasonlóan éreztek, és e mellé tettek is valamit.
Ma, persze, más korban élünk, sok régi dolog időszerűtlennek, sőt avittnak tűnik, meg utálnivalónak is. Én, magamon úgy veszem észre, hogy előre haladva a korban, az örökérvényűnek tartott dolgok száma, mintha lassan növekedne. Ezek egyike pl. a Tamási Áron kérdésére adandó válasz keresése: Mi végre vagyunk a világon?
Azt kívánom Önnek, hogy erre olyan választ találjon, amely tehetsége szabad kibontakoztatásában a legkevésbé sem akadályozza. Az olyan öregedő „transzilvanisták” örömére is, mint jó magam.
Távoli, de őszinte rokonszenvvel:
Kiss András, 2001. február 18.
Pusztai Péter rajza