Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (57.)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Kubinyi Anna: Üzenő textilek. Album
(Felelős kiadó: Kubinyi Anna, Terv: Bárd Johanna, Fordítás: Désfalvi Tóth András, Michael Kando, Fotók: Fényes Gábor, Szelényi Károly, Mester Nyomda, Budapest)
Más nem is lehetne a felelős kiadó, mint őmaga, hiszen mindig vigyázott a legapróbb részletekre. Igy az egyik legszebb képzőművészeti albumban, amit valaha is a kezemben forgattam, valóban minden a helyén van. A könyv tipografizálása, a fehéren hagyott és a szöveges, vagy a reprodukciós felületek aránya, az egymással szembeni oldalakra átterjedő kompozíciók, a részletek kiemelése, a színek egymáshoz viszonyított hatásai. Vagy Kubinyi Anna (1949-2015) gondolatai a művészet szerepéről, az életről, a hagyományokról, az egyetemességről. 2007-ben, Sepsiszentgyörgyön figyeltem fel a kiállítására, én ilyen, a természetnek és az idők mélyének motívumkincséből fakadó textilvilággal még nem találkoztam, és ráadásul a nehezen kezelhető kenderből, miközben maga színezte, maga szőtte, maga tette térhatásúvá minden alkotását. Meghívtam Csíkszeredába és sokat leveleztünk: először rajzoltam meg valakinek elektronikusan a Kriterion Ház kiállítótermét, valamennyi méretével egyetemben, először írtam arról, a nap különböző szakaszaiban hogyan esnek be az ablakon a fények, és amikor elhozta a munkáit, ragaszkodott ahhoz, hogy mindent ő tegyen a helyére. A megnyitón, az albumban angolra és franciára is lefordított szövegemben, arról beszéltem, hogy lámcsak a magas kultúra, akárcsak Bartók munkásságában, miként képes a népi kultúrát ország- és nemzethatárokon túl egyetemessé kiterjeszteni. Térplasztikái, rusztikus fogantatású textilfelületei akkor már bejárták a világot, több nemzetközi intézményben is végleges otthonra leltek. Sok-sok székelykapuhoz elmentünk a kiállítást követően, és az elkövetkező években a látottak mind-mind beépültek a munkásságába, olyannyira Székelyföld és Erdély szerelmese lett, hogy azután évente többször is visszatért, művésztáborokban is dolgozott, és indiai útja után, 2014-ben, amikor Körösi Csoma Sándor emlékének adózott csodálatos alkotásokkal, megannyi munkáját elhozta a Csíki Székely Múzeum kiállítótermeibe, olyan vetítettképes előadást is tartva, hogy végeztével a nagy tömegből senki nem akart megmozdulni. Pedig akkor már tudott a betegségéről, de még csak sejteni sem engedte senki számára. Élete utolsó éveiben megkapott minden nagydíjat: Prima primissima, Kossuth-díj, sőt még halála után a Magyar Örökség díjat is. Alighanem a Székelyföld is tartozik neki valamiféle hivatalos elismeréssel, hiszen annyi itt fogant, felületes benyomások alapján összeeszkabált magyarországi tucatkönyvtől, érzelgős fotóktól, festményektől vagy más alkotásféléktől csillagászati távolságra, Kubinyi Anna valóban azon ritka művészek egyike, aki a közösség lelkébe látott és onnan hozta felszínre létének örökérvényű, időket túlélő motívumait. Ha élne, minden bizonnyal két lányával együtt eljönne a csíksomlyói pápalátogatásra és pünkösdig, minden hajnalban, feltűnésmentesen kigyalogolna a hegyre, hogy apró részleteiben is felfigyeljen mindarra, amit talán már mi magunk sem veszünk észre.
Csoóri Sándor: Megnyitó beszéd (részlet)
…Kubinyi Anna egyik művén sem láttam embert. Sem nőt, sem férfit, sem gyermeket. De amit láttam, minden sejtjében és részletében emberi volt. Könnyű volna azt mondani erre, hogy az ember beszédes metaforája helyett a természet metaforáit választja, s azzal fejezi ki érzelmeit, gondolatait, aggodalmát. Ez azonban csak egy szép közhely maradna. Igazság, de csupán a felszín igazsága, amely kimerülhetne abban hogy például a vulkánkitöréseket az emberből feltörő szenvedélyekkel hasonlítjuk össze, vagy az évmilliók alatt kialakuló cseppkő-tüneményekben az Idő hatalmát, a Természet bölcsességét és türelmét fedezzük föl. Kubinyi Anna tudatosan vagy öntudatlanul tovább lép ennél. Fölfogta, hogy soha ennyi látnivaló nem volt az ember körül, mint manapság. Ugyanakkor minden látnivaló láthatatlan dolgoktól terhes. Zsúfolt, sőt hajmeresztő. S éppen azért ahhoz, hogy megérthessük a valóságot, mindenekelőtt be kell hatolnunk a látható és láthatatlan dolgok viszonyába. Megkeresni a dolgok eredetét.
Az volna jó, ha erre a hívó szóra Kubinyi Anna minden műve most elvonulhatna előttünk. A sokat emlegetett Tavaszi mezőktől a Sebzett madárig, a Balaton-felvidék természeti látomásától az Ezeréves fáig, az ’56-os Tömegsírtól az otthoninak mondható Maros partig, a Vízeséstől az élettől feszülő Indákig, Gyökerekig, mert így érthetnénk meg igazán, hogy a művésznő szavak nélküli világa mit is akar közölni velünk. Legsürgősebben azt, hogy a globalizációval fölszalagozott civilizációnk zajos lakodalmi menetben vonul a szakadék felé. A kimerülés felé. A földkerekségen sokan érzik már a veszélyt, de többségükben sodródnak ők is. Pedig eddig legyintettünk is a teológiák olyan mondataira, hogy az ember az Isten végső csodája és nem létezik javított változata, ideje lenne megszívlelnünk ezeket a megfogalmazásokat. És mindenképpen lassítanunk kellene. Sőt új kőtáblákra új törvényeket írnunk. Például azt, amit a XX. század egyik legnagyobb német fizikusa, Heisenberg mond: ne felejtsük, hogy a természet előbb volt, mint az ember, s az ember előbb, mint a természettudomány. S ez nem pusztán időbeli tény, hanem a létezés hierarchiája szerinti, fölcserélhetetlen rangsor. Újra ehhez kell alkalmazkodnunk. Ehhez kell visszahátrálnunk, ha magunkra, ha eredetünkre, ha eredetiségünk természetére szeretnénk rátalálni. Bartók, amikor jelszóvá teszi gondolatát: a Csak tiszta forrásból-t, erre a legnagyobb föladatra utal. Kubinyi Anna textilképeinek a zömét ez az eredet-keresés, ez a gyökerekig való lehatolás jellemzi leginkább. Néha-néha már a felkiáltó jelekig is elmegy. A makacs, a félreértéseket nem tűrő szimbólumokig. (…)
Polgárok Háza, Budapest – 2005
Ezeréves fa – textil
Pusztai Péter rajza