Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (59)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Ştefan Danciu: Requiem la moartea florilor de câmp (Rekviem a mezei virágok halálánál)
(Eurocarpatica Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006, Szerkesztő: Ioan Lăcătăşu, Műszaki szerkesztő: Erich Mihail Broanăr, Fedőlap: Liviu Câmpeanu)
A 23 éves, frissen végzett agrármérnök megérkezik Hargita megye egyik Isten háta mögötti falujába, ahol bármiféle civilizációs kellék hiányzik, még villany sincs. A haldokló kollektív gazdaságot kell működtetni, nem csak a földeken, hanem a papírokon is, hiszen a pártbizottság mezőgazdasági osztálya várja nem csupán a tervszámokat, hanem a termelési eredményeket is. Ez utóbbiaknak nyilvánvalóan meg kell haladniuk még az előzetes mutatókat is, hiszen velük kell majd büszkélkedni a párthierarchia különböző lépcsőfokain. Igy történik meg a Romániában jól ismert varázslat: miközben az összesítésekben a termelés egyre nagyobb, addig a gyakorlatban egyre kisebb. Jól ismerik mindezt azok a jelenleg már nyugdíjas agrármérnök nemzedéktársaim is, akiket az egyetem elvégzése utáni, központosított kihelyezésekkel szétszórtak az országban és éveken át röghöz kötöttek. Az ifjú agrármérnök mi mást tehet, mint először a körzeti orvosnővel ismerkedik meg, majd az egyik tanárnővel köt szorosabb kapcsolatot, amíg csak be nem üt a katasztrófa: a váratlan tavaszi záporok, zivatarok, a havaseső és fagy miatt a kollektív már hegyekben legelésző juhnyáját nem lehet védett helyre terelni és minden erőfeszítésük ellenére a bárányok egy része elpusztul. Ezért másfél évre börtönbe csukják, amikor pedig szabadul, akkor kerüli az emberek társaságát és ki sem mozdul, még télen sem, egy pásztor kunyhójából, ott él hosszú hónapokon át, amíg meg nem ismerkedik egyetemista lányával, aki vissza vezeti a világba és szül is neki két gyermeket. Ennyi a lineáris, roppant olvasmányosan megírt történet, a háttérben azonban ott sorakozik a Ceauşescu-rendszer kisembert sújtó minden visszássága, a falusi értelmiség kilátástalansága és több, mély rokonszenvvel megrajzolt parasztember, akik megpróbálták egyenes gerinccel végigélni azokat a vészterhes napokat. A könyv nem emlékirat, hanem regény, de egyértelmű számomra, hogy életrajzi vonatkozásokkal teletűzdelve. Ştefan Danciu (1941) agrármérnök, a kiváló sakkozó, a világirodalom jó ismerője éveken át a Hargita napilap román megfelelőjénél, az Informaţia Harghiteinél dolgozott, jól tudott oroszul, nem tudom milyen úton-módon kapta meg, de azokban az években eredetiben olvasta Szolzsenyicint, Ajtmatovot, Bulgakovot és a könyvben ők is szóba kerülnek, mint ahogyan felbukkan néhány sakkparti is, amelyek emlékeztetnek végeérhetetlen sakkozásainkra a nyomasztó nyomdai éjszakákban, amikor vártuk a Bukarestből érkező és a másnapi lapszámban kötelezően megjelenő központi anyagokat. Nem csak engem, hanem mindig, mindenkit megvert, nyomdászt és újságírót, és csak később tudtam meg, hogy első osztályú sakkozó. Egyetlen könyve megírásához, 2005-ben, Kaliforniában fogott hozzá, ahol lányát, Románia egykori kiváló műkorcsolyázónőjét és két unokáját látogatta meg. Elgondoltam, milyen lehetett a hiper-szuper civilizációban írni a Székelyföld egyik legszegényebb falváról, amelyre regénye nyomán magam is ráismertem, de azután eszembe jutottak Kányádi szavai: vannak vidékek legbelül….
Részlet a regényből
Mikor az ütött-kopott szállítóautóval „száműzetésem” helyére utaztam, ahogyan később uticélomat emlegettem, a kocsi pedig letért az aszfaltos útról, egy olyan útra, amelynek kátyúit a közel húsz centi vastag hóréteg sem volt képes belepni, az erdő széle pedig már-már a hepehupás útig ért, azon tűnődtem, ki lehet az, aki ilyen eldugott zugokban képes élni.Annak ellenére, hogy az út a rajon központjától Csíkcsomortánig alig 20 kilométer volt, nekem úgy tűnt, hogy sosem ér véget, mivel az „üstökös” lecsökkent sebessége mindegyre azt sugallta, hogy sosem érünk célba. Tudatom alatt ugyanis fészket vert a meggyőződés, hogy minden megtett kilométer még csak növelte a város képviselte „civilizációhoz” vezető távolságot. Amikor végre megérkeztünk, az első benyomásom távolról sem volt lelkesítő, ellenkezőleg, főként amiatt, hogy igen sok lepusztult ház ötlött a szemembe, amelyek siralmas látványt nyújtottak és többségben voltak a nemrég felhúzott, első pillantásra is felismerhető házakkal szemben, amelyek magasak és tágasak voltak. Ráadásként, a februári borús délután csöppet sem derítette jókedvre azt a 23 éves valakit, akijó ideje az Erdély központjában lévő egyetemi város életéhez szokott. A rozoga járműből leszállva, az első pillanatokban az volt a benyomásom, hogy valami nincs rendjén az illető faluval, leszámítva azt, hogy abban az órában teljesen kihaltnak látszott, és bár még sok idő volt estig, úgy tűnt, hogy besötétedett. Amikor beléptem a Néptanács épületébe, akkor értettem meg, mi a helyzet: a faluban még nem volt villanyvilágítás.
Az első ott töltött éjszakám a szörnyűséggel volt határos. Egy agyonhasznált kanapén aludtam a kollektív gazdaság irodájában, amely, számomra eléggé szokatlan módon, a falu végében székelt. Fényforrásként egy vaksi lámpa szolgált, mosdókagylóként pedig egy rozsdás mosdótál, amit Árpi bácsi hozott, az MTSZ akkor elnöke kerített elő, ki tudja, honnan. Szerencsém, hogy mielőtt elhagytam volna T. várost, „bevásároltam” egy veknit és némi szalámit, különben éhen halhattam volna. Végül is, a fiazikai kényelmetlenséget leszámítva, az én kedvem jó néhány centiméterrel a földszint alá süllyedt.
Igazság szerint, az egyetem elvégzésekor szerzett átlagosztályzatom alapján jobb helységbe is juthattam volna, csakhogy… Amikor első ízben jelentkeztem a rajoni központnál, hogy a kihelyezésem átvegyem, a személyzetis fickó eléggé kedvesen közölte velem, hogy „találhatnánk” egy helyet, nem túl messze a tartomány székhelyétől, de jöjjek vissza némi idő múlva. Amilyn született naiv voltam, szót fogadtam, s amikor egy hónap múlva ismét jelentkeztem, ugyanaz az alak, igaz, teljesen más hangnemben, azt mondta, hogy beteltek a helyek, csak a tartomány két legtávolabbi pontja szabad. Akkor értettem csak meg, hogyan mennek a dolgok, vagyis csúsztatnom kellett volna valamennyit, fel is szívtam emiatt a vizet, mint a tehénpásztor a falura vagy a csordára, s az első helység nevére böktem, amely a szemembe ötlött, s amely történetesen nem csak a tartomány, de az illető rajon legszerencsétlenebb herlyének bizonyult. Miután elkészült a kihelyezési papír, már nem volt mit tenni. Sosem volt szokásom kényelmes vagy szemre való helyek felé húzódni…
Néhány éve „szeretett pártunk” olyan intézkedéseket hozott, amelyek az agronómia és az állatorvosi karok végzőseit valósággal rabszolgasorsra ítélte, kötelezvén őket, hogy megmaradjanak azon a helyen, ahová „állami kihelyezéssel” kiküldték őket. Aki elhagyta”kihelyezését”, senki sem alkalmazhatott semmiféle munkahelyre, mert ez tilos volt. Kivételt csak az építőtelepek szakképzetlen munkásai jelentettek. De abban az esetben is csak akkor, ha a személyzetisek szemet hunytak fölötte vagy éppenséggel égető volt az emberhiány.Később a „gyakorlatot” más foglalkozási kategóriákra is kiterjesztették, különösen az emnbergyógyász orvosokra és a tanárokra. A „magas pártvezetésnek” volt egy sziklaszilárd elve: semmit sem szabad az emberi vágyakra vagy igényekre bízni; mindent a „szerveinknek” kell eldönteniük, amelyek, nyilvánvalóval, sokkal jobban tudták az egyéneknél, hogy mmire is van nekik szükségük és mi a teendőjük. A kor sajtója tele volt „követendő példákkal”: kitűnő eredményekkel végzett fiatal végzősök megvetően fordítottak hátatkutatói, egyetemi asszisztensi és egyéb hasonló állásoknak, a román falu nagyszerű világáért cserében, ahol páratlan érvényesülési távlatok nyíltak meg előttük. A kiadók lázasan jelentették meg az ilyen hősökről szóló regényeket, minden évben megjelent néhány hasonló film, efféle pozitív hősökkel a központban, sőt, színdarabok is születtek róluk. Azok a szerencsétlenek, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy városon éljenek, telejsséggel gyanús személyeknek beállítva szerepeltek, már-már a nép ellenségei voltak, akik a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” építésének, az „új ember” kialakításának gáncsolóinak tűntek. Tiszta szerencse, hogy az irodalomban, a riportokban, a filmekben e „negatív” szereplők jó része a könyvek legutolsó lapjain, vagy a filmek végső jeleneteiben bukkantak fel, majd magukba szálltak, összeszedték cókmókjukat és önkéntesen eltűntek a rusztikus édenkertben.
Mindezek tudatában is átfutott rajtam, hogy hagyjak ott mindent a fenébe, s meneküljek, amerre a sztemem lát, de kért dolog álljt parancsolt.Az egyik az volt, hogy nagy bánatot okoztam volna ezzerl szüleimnek, különösen Édesanyámnak. Ők úgy tudták, hogy fiukból egy valamire való mérnök lett, s nem voltam képes egyetlen éjszaka alatt „semmirekellővé” változni, ahogyan mifelénk az ilyen embereket nevezték. Másodsorban pedig már kiskoromban szerettem a felfedezéseket. Sehogy sem tudtam eleget tenni e szándékomnak, de valósággal faltam a kalandos irodalmat. Emlékeztem azokra az iszonyú nehézségekre, amiken számos nagy utazó keresztülment, akik évberken át éltek vad törzsek körében, arra gondoltam, hogy amennyiben Livingstone, Mikluho-Mákláj, Scott, Amundsen, Ross, Pery, Paul Etienne Victor vagy Alain Bombard túlélől lehettek, nevetséges dolog, ha az ország kellős közepén problémázni kezdek. És bár az összevetés jócskán aránytalannak tűnt, segített engem abban, hogy ne futamodjak meg az első hetekben…
Pusztai Péter rajza