Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (61)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Füstös L. Jenő: Csatószegi mozaik
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. Szerkesztő: Kozma Mária. Műszaki szerkesztő: Sulyok Örs)
A gyulafehérvári székesegyház orgonájának egyik hatalmas fasípján a következő ceruzaírás olvasható: „Kolonics István sajátkezű, 134. műve. Született Bácskában, Szabadkán, Behívatott Erdélybe 1855. Lakásom Kézdivásárhelyt. 1877 jún. 18. Gyulafehérvár.”
Mindezt Csíky Csaba kiváló Kolonics-könyvéből tudom, amelyet a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem kiadója jelentetett meg 2007-ben, és ugyancsak ő írja le a 19. század legjelentősebb erdélyi orgonaépítője halálának körülményeit: „ Az Isten népéért fáradozó orgonaépítő mesternek megadatott az a különleges kegyelem, hogy Isten házában dolgozva, 1892. november 30-án a katolikus templomban, munka közben hunyjon el.„ Ez a templom pedig nem más, mint a csatószegi, amelynek részletes történetét leírja Füstős Jenő (1933) ebben a mások számára is példamutatóan felépített, a közösség életének minden részletére kitérő helyi monográfiában. Az alig száz oldalas könyvben minden adat forrásokkal ellenőrzött, és olyan történetek is sorakoznak benne, amelyekről adott idő múltán az emlékezett meg szokott feledkezni. „ Én mint 11 éves gyermek, IV. osztályos tanuló, a II. világháború idején magam is átéltem a menekülést. A román átállás után, 1944 szeptember 9-én Csatószegen a hatóságok kihirdették, hogy mindenki meneküljön és gyújtsa fel a meglevő házait, javait, mert a plébánia mellett elhelyezett lángszórókkal a katonaság úgyis fel fogja gyújtani. Jöttek Szentsimonból a kakastollas csendőrök és felszólították édesanyámat és a kapu előtt ülőket a menekülésre, mert ha nem, erőszakkal kitoloncolnak a faluból.” Egyszóval ilyen az alulról nézett, nem idillikus történelem, amelyet történelemtanár, a Hargita valamint a Hargita Népe egykori főszerkesztőhelyettese ír le, és ez a két újságnév azért fontos, mert kiderül belőle, hogy a szerkesztőség egyik vezetője a romániai rendszerváltás után is megmaradt tisztségében, egészen nyugdíjazásáig. A közel ezer lakosú alcsíki falu monográfiájában többek között felsorakozik minden élő vagy elhunyt iparos mesterember, kereskedő, kocsmáros, sőt a falu dobosai is ott vannak, akiknek helyét már átvette a mobiltelefon és a világháló. Az 1826-ban született Kolonicsnak jellegzetes síremléke van a temetőben és nevét egy helyi művelődési egyesület is őrzi.
Egykori tévés főszerkesztőként, majd még azután is, több éven át törtem a fejem, hogy milyen remek filmet lehetne készíteni az életéről, hiszen minden erdélyi helyszín adott és Szabadkára sem nehéz eljutni.
Csakhogy közben az idő szaladt el, mint egy Bach fuga valamelyik Kolonics orgonán.
Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves
Pusztai Péter rajza