Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (62)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Mészáros Sándor: Csecsenföldön
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013, Utak, tájak, emberek sorozat. Szerkesztő: Kozma Mária)
A sorozatcímet azonnal felejtsük is el, csak a rend kedvéért írtam ide. Ugyanis nem valamiféle kellemes turistautakról szól ez a könyv, ahol az utazó megcsodálja a táj szépségeit, kedélyesen elbeszélget az ottlakókkal és megismerkedik kultúrtörténeti értékekkel valamint a helyi konyha ízeivel. Mészáros Sándor (1948) magyarországi hivatásos diplomatát ugyanis kényszerű utazás vezényelte a Kaukázusba, az 1990-es évek első orosz-csecsen háborúja idején, amikor az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBESZ) megfigyelő csoportja fegyverszünetre próbálta rávenni a függetlenségét kikiáltó terület vezetőit, illetve ennek a meggátolására bevonult orosz csapatok parancsnokságát. A csecseneknek nyilvánvalóan nem ez volt az első próbálkozásuk, hiszen amikor a történelem jobban megrázta a térségüket elfoglaló orosz birodalmat, majd később a Szovjetuniót, illetve felbomlása után megintcsak Oroszországot, ők mindig megpróbálták kihasználni az éppen felcsillanó lehetőségeket, de nem sok eredménnyel. Groznij, a tartomány fővárosa, a hadműveletek legfontosabb színtere. Dudajev, Maszhadov, Jandarbijev, Zakajev – néhány név a csecsen vezetők közül, akik azokban a hetekben-hónapokban ugyancsak gyakran szerepeltek a nemzetközi hírügynökségek mindennapi tudósításaiban, híreiben, és akiket az oroszok terrorista vezéreknek tekintettek mindaddig, amíg a legkülönbözőbb módszerekkel le nem számoltak velük. És mint az utóbbi években Szíria is bizonyította, az iszlám harcosok hol ilyen, hol meg amolyan csapatokba verődtek, a hatalmi viszonyok kisebb térségekben is alaposan összekuszálódtak, ehhez ráadásul hozzájárult Csecsenföld nagy családokba szervezett patriarchális társadalma, arról nem is beszélve, hogy a függetlenségpárti és a Moszkva-barát körök folyamatosan élet-halál harcot vívtak egymással. Az oda küldött orosz katonák között pedig virágzott a korrupció, nem egyszer a csecsenek éppen azokkal a fegyverrekkel, lőszerekkel lőttek rájuk, amelyeket ők jó pénzért eladtak. Bonyolult helyzetről írt tehát ugyancsak olvasmányos és hihetetlenül izgalmas könyvet Mészáros Sándor, és legalább olyan feszültséggel teli filmet lehetett volna forgatni belőle, mint a jugoszláv válságot követő háborúkról, amelyek a jónevű filmfesztiválokra és díjak közelébe is eljutottak. Az irodalmi eszközöket is felhasználó cselekményleírás ugyanis kimondottan filmszerű, a háború nagytotáljai és a tárgyalásokat valamint a civil lakosság életét bemutató közelképek, az EBESZ küldöttség mindennapjaira vonatkozó narráció gyors ütemben váltogatják egymást, és voltaképpen így áll össze egy olyan dokumentumregény, amelynek a következő fejezeteit alighanem még nem írták meg, hiszen kétség nem fér hozzá, magas és fagyos hegyei ellenére a Kaukázus továbbra is a Föld forró térsége marad. A ma már nyugdíjas Mészáros Sándor Pekingben, Albániában és másutt is dolgozott különböző diplomáciai beosztásokban, kínai nagykövetségének emlékeiről már született könyv és minden bizonnyal majd újabbak is következnek.
Csecsenföldön. Élve vagy halva (részlet)
21.
A tárgyalást tulajdonképpen propagandára használta fel mindkét fél. Imajev azt követelte: az oroszok haladéktalanul vonják ki csapataikat Csecsenföldről, ezután lehet csak tárgyalni a csecsen-orosz kapcsolatokról. Szemjonovék számára természetesen ez nem volt tárgyalási alap. A főügyész a találkozó után kiviharzott a misszióról és közölte a sajtóval: az oroszoknak még mindig nem volt elegük a háborúzásból, folytatni akarják a vérontást, nem akarnak békés megoldást. A misszió körül várakozó tömeg hangosan éltette Dudajevet és követelte az orosz csapatok haladéktalan kivonását a hazájukból. Szemjonov és Zorin idegesen várakozott, állig felfegyverzett testőrei keményebben markolták a fegyvereiket. Végül baj nélkül eljutottak a várakozó járművekig, a tömeg fenyegetően áramlotta körül őket, de nem vállalkozott tettlegességre.
A sajtóban a felek kölcsönösen egymást hibáztatták, keményen védték saját álláspontjukat: Csecsenföldön banditák lázadtak fel az alkotmányos rend ellen, Oroszország beavatkozása jogos, az alkotmányosság helyreállítása igazolja a háborút.
A mi sajtónyilatkozataink egy folyamat kezdeteként értékelték a tárgyalást, a folytatás szükségességét hangsúlyoztuk.
A tárgyalóasztal mellett a Moszkva-barát csecseneket képviselő Lecsa Dabacsevics Magamadov öblös hangon eldörögte:
– Még ahhoz is a külföldiek segítsége kellett, hogy egyáltalán leüljünk egymással! Micsoda dolog ez!
Abban ugyan megállapodtak, hogy a tárgyalásokat folytatják a katonai vezetők bevonásával, de nem sok kétségem volt: nem lesz könnyű újra asztalhoz ültetni őket. A nemzetközi sajtó gyorsan napirendre tért az esemény felett, a találkozót besorolta az eredménytelen megegyezési kísérletek közé.
Az oroszok egyértelműen készültek az offenzíva folytatására, csapataik lassan nyomultak déli irányba, mindent elkövettek, hogy ne legyen szükség semmiféle újabb tárgyalásra. Én szinte minden nap felkerestem Szemjonovot vagy Zorint, szerettem volna belőlük kipréselni a folytatáshoz szükséges egyetértést.
Szemjonov szemét lehunyva, hangosan hümmögött:
– Hát… izé… szóval… a katonák még nem készültek fel a tárgyalásra.
Zorin újabban állandóan ülésekre járt, ahol a muftikkal tárgyalt – mindig gondosan felkészülve, hogy újabb és újabb Korán-idézetekkel kápráztassa el őket –, és ahol az Oroszországból érkezett szakemberekkel vitatta meg az újjáépítés kérdéseit. Belőle sem lehetett választ kicsikarni. Imajev gyakran telefonált, mind ingerültebbé vált a halogatás miatt.
Pusztai Péter rajza