Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (63)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Kristó Tibor: A riporter megtér
(Alutus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008, Szerkesztő: Sarány István. Borító: Hajdú Áron)
Amikor átnyújtotta a könyvét, emlékszem, hogy megütköztem a címen. Mi az, hogy a riporter megtér? A riporter vissza szokott térni a helyszínre. Lehet, hogy az egyházát otthagyó később megtér. Vagy megtérhet az is, aki mostanig hamis úton járt, bűnözött. Mondjam a legismertebb hokis-bankrabló-keramikus-film főhős példáját? Azután a könyvet és legfőképpen az utószót elolvasva rájöttem, hogy miért is ez a szokatlan szófordulat.
De a magyarázatot a végére hagyom és inkább kezdjük a riporterrel.
Kristó Tibor (1949) ugyanis a Hargitánál vagy utódjánál, a Hargita Népénél jóval több klasszikus helyszíni riportot írt, mint társai. Ami azt is jelenti: bárki másnál többet járt terepre, nem volt rest a megye legkisebb települését, vagy néhány házból álló, legeldugottabb tanyáját is felkeresni, hogy hírt hozzon onnan mindazokról, akiket valóban csak a madár látott. Honnan ez a szenvedélye? Valószínű, köze lehet a múzeumi munkájához, hiszen újságíróskodása előtt, az intézmény munkatársaként, ugyancsak jelentős, általa restaurált korabeli kerámia- és néprajzi gyűjtemények megalapozásához járult hozzá. De az is lehet, hogy amikor érettségi után több faluban is vándor-pedagóguskodott, rájött arra, hogy milyen tárgyi és emberi értékek mehetnek veszendőbe, ha nem figyelünk rájuk. Kristó Tibor viszont nyitott szemmel és nyitott lélekkel járt, kapcsolatteremtő képességével, hely- és emberismeretével éveken át a hétköznapi élet, a közelebbi vagy távolabbi múlt sok-sok apró részletét igyekezett feltárni, miközben riportalanyaiban is mindig megtalálta, ami érdekes és értékes, amiért érdemes nevüket elültetni a köztudatba.
Miközben a romániai rendszerváltás után több verseskötetetet is megjelentetett és általa kitalált, jónevű szereplőkkel beírta a nevét az erdélyi magyar gyermekirodalomba, riportjait sem hagyta abba. Nyugdíjba vonulása előtt megjelent könyvét pedig azokból a 2003-2008 között megjelent írásaiból állította össze, amelyek közül jó néhány immár kultúrtörténeti, néphagyományi vagy történelmi oknyomozásnak is tekinthető. Hírek szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum és Honvédelmi Minisztérium nemsokára Segesvár és Fehéregyháza környékén kezdi újból keresni a költő földi maradványait, noha a magánszorgalmú szibériai nyomozás eredményében a legfanatikusabb legendagyártók továbbra is hisznek, bármiféle tudományos és irodalomtörténeti cáfolatok ellenére. Kristó Tibor könyvében is van egy kis történet, amelyet érdemes elolvasni, mielőtt újra kutatni kezdenének a környéken. És hogy a riporter miért tért meg? Könyvének utószavában a szerző a székely házak első és hátsó udvarához hasonlítja a zsurnalizmust és bevallja, hogy őt mindig a sáros, latyakos hátsó udvarok érdekelték. „Sajnos, volt riportalanyaim közül már többen elhagyták ezt az udvart. Én kicsit még maradok, matatok ezen az udvaron. Akad még kevés rendeznivalóm… Közelebbről én is megtérek. A riporter megtér.”
De szerencsénkre, Kristó Tibor nem tért meg, hanem egykori lapjában kezdett el újra írni.
Érsek voltam a Hargitán
Fűtőzik az „érsek”, Csíkdánfalva legidősebb embere, a 97 éves Abos Károly. Kis szobában, csempekályha előtt üldögél, nyitogatja annak ajtaját, az izzó fahasábok fénye meg-megvilágítja arcát. Úgy tartja tenyereit a tűz felé, mintha áldást osztogatna, akárcsak abban a filmben, amelyet a Hargitán forgattak, s amelyben az érsek szerepét játszta.
– Jó idők jártak augusztusban, ott fenn a Hargitán, igen nagy melegem volt – emlékszik vissza a múlt év nyarára, a filmezés színhelyére. – Minden reggel autóval jöttek értem, kivittek a hegyre, beöltöztettek főpapnak, hordoztak ide-oda, még Bükszádra is elvittek. Na, Karcsi bácsi, most hunyja be a szemét, s csináljon úgy, mintha haldokolna! Most Karcsi bácsi, keljen fel, mint a bibliai Lázár! – ilyen és ehhez hasonlatos utasításokat kellett teljesítsek. Legtöbbször kifogtam rajtuk, s mondtam, hogy még mielőtt behunynám a szemem, töltsenek egy jó pohár pálinkát. Töltöttek, s mikor egy kis idő után felkínálták a következő pohárkával, már tudtam, mi a teendőm, rögtön hunytam is le a szemeimet. Aztán mondták, hogy vizeljek – mondtam, hogy még nem esedékes. Ők valamit felszereltek az oldalamra, s mondták, hogy nyomjak meg egy gombot. Nem jött, hogy higgyem, hogy gombnyomásra is lehet pisilni…
Jó dolgom volt, az szent. Minden napra ötszázezer lejt kaptam. Ha arra gondolok, hogy alig havi nyolcszáz a nyugdíjam, akkor nem is kicsi pénz, amit tíz nap alatt megkerestem.
Azt már nem tudom, hogy komolyan gondolta-e vagy csak tréfának szánta, amint búcsúzáskor arra kért, hogy „próbáljak elintézni még egy ilyen filmszerepet számára”.
Juhász Levente táncoktatót arról faggattam, miért Felcsíkról toborozták Bodor Ádám Az érsek látogatása című regényének megfilmesítéséhez a közel száz statisztát, s miért épp Karcsi bácsit nézték ki a film egyik érsek-szereplőjének.
– Hét évvel ezelőtt Budapesten megismerkedtem a Hunnivvood Filmszínház fiatal hölgy asszisztensével, Novak Zsókával – meséli a fiatalember. Ő már akkor jelezte, hogy a Hargitán filmet fognak forgatni, s itt építik meg a regénybeli Bogdanski Dolina várost, amely a cselekmények színhelyéül szolgál majd. Ő már akkor felkért, hogy idejében szervezzek be statisztákat a forgatáshoz. Kamondi Zoltán rendezőnek első látásra megtetszett a bohókás természetű Karcsi bácsi. Hamar megkedvelte az öreget, s rábízta a haldokló érsek szerepét.
Jól fogott a dánfalvi, madarasi, jenőfalvi nyugdíjasoknak is a napi 250 ezer lejes statisztadíj. Azóta is egymás közt a forgatás során szerzett élményeiket mesélik újra. Megismerkedtek Törőcsik Marival, Bán Jánossal és más nagy színészegyéniségekkel. Vagy Adriano Ventuza színésszel, aki az érsek olasz hangja volt. Látták már tévében a filmet, s nem hitték, hogy „mennyien meghaltak közülük”, hiszen amikor együtt forgattak, még valamennyien éltek. Csak később jöttek rá, hogy a filmben meg kellett halniuk, a valóságban pedig mind élnek.
Nagyon várják, hogy a filmet itt, Dánfalván is levetítsék, hiszen a rendező megígérte, hogy a január végi napok egyikén, soron kívül, a községben is bemutatják Az érsek látogatását. Kamondi Zoltán is várja, hogy találkozhasson a statisztákkal, s meglátogathassa kedvencét, Karcsi bácsit, a „dánfalvi érseket”.
2006. január 10.
Pusztai Péter rajza